Claude Monet
(1840 — 1926)
Az impresszionisták között ő a legimpresszionistább, munkássága szimbolikus jelentőségű.
1874-ben Impresszió, a felkelő nap címen ő állította ki azt a képet, amelyről egy párizsi újságíró elkeresztelte az új festészetet. A kép címe önmagában is nagyon találó. Kiemeli a művész szándékát, hogy sokkal inkább tulajdon érzelmeit kívánja tolmácsolni, mint egy meghatározott tájat. A modern művészet ezen a ponton szakadt el az előző századok művészetétől.
Monet még ifjú korában, Le Havre-ban talákozott Boudinnal, Pissarróval pedig az Académie Suisse-en kötött barátságot, ahol együtt dolgoztak. Néhány évvel később az Atelier Gleyre növendéke lett, ahol Renoirral és Sisleyvel ismerkedett meg. A sors tehát véletlenül hozta össze a jövendő impresszionistákat. Ebben az időben tájképek mellett néhány figurális művet is festett, mindenekelőtt a Reggeli a szabadban című nagy kompozíciót, amelyet Courbet bírálata után megsemmisített; ekkor készült továbbá a Camille arcképe, mely az 1866-os Salon-ban feltűnést keltett; a Nők kertben (Louvre) és a Reggeli a szobában. Ezekkel a vásznakkal, továbbá különféle korszakaiban készült néhány portréjával jóformán ki is merül Monet festészetének az a része, melyben az emberi alak ábrázolására vállalkozott. Az aggályosán lelkiismeretes Monet azért kedvelte jobban a tájkép sokkal semlegesebb témáját, mert a portré műfajában a tiszta, festői problémát lélektani problémák terhelik. A festői problémát Monet önmagában is elég jelentősnek tartotta, s nem akarta mással komplikálni. A háború kitörésekor Monet Trouville-ba, majd Londonba utazott, ahol Pissarróval találkozott. Együtt csodálták meg Turner vásznait, itt ismerkedett meg Durand-Ruellel is.
1872-ben visszatért Franciaországba, és Argenteuil-ben telepedett le: bárkáján, ezen az „úszó műtermen" kedve szerint tanulmányozhatta a fény és a víz játékát. A fény vibrálását, a vízfelület tükröződését, a lomb remegését, az átlátszó levegőt akarta lefesteni. A pillanatnyiság fogalma Monet számára nem a mozgásban lévő formákra vonatkozik, hanem az idő rögzítését jelenti: ugyanaz a táj más és más látványt nyújt hajnalban és alkonyatkor, ősszel vagy tavasszal. Meg akarta örökíteni a napsütést, a hideget, a szelet, a ködöt. A festészetnek ez a merőben új értelmezése valódi felfedezés volt. Művészete szöges ellentéte a Cézanne-féle konstrukcióknak; Sisleyn és Pissarón kívül nincs is valódi rokonságban egyetlen művésszel sem, de Monet náluk is határozottabb. Jongkind és Boudin nyitotta meg előtte az utat, a maguk módján ők közelítik meg leginkább a Monet-festmények párás atmoszféráját, de ők sem érték el azt a költőiséget, amely egyedül Claude Monet sajátja