ARIADNÉ |
A szörnyű adótól, melyre Minós krétai király kötelezte, Aigeus
király fia, a hős Théseus szabadította meg Athént. Arra
kérte atyját; hogy vegyék be őt is a hét ifjú közé, akiket hét szűzzel együtt
időről időre a Minótaurosnak kellett elküldeni; ő majd Pallas
Athéné segítségével megöli az emberevő szörnyeteget. Az öreg Aigeus fájó
szívvel bocsátotta el a veszedelmes útra gyermekét, ki csak késő öregsége napjaira
tért vissza hozzá. Mert Théseus anyja, Aithra, troizéni királyleány volt, s míg
Aigeus Athénben uralkodott, Aithra Troizénben nevelte fel gyermekét. Csak mikor már
olyan erős lett Théseus, hogy atyja fegyvereit ki tudta emelni a föléjük hengergetett
mérhetetlen súlyú szikla alól, akkor kereshette fel atyját Athénben. De még be sem
teltek fia látásával Aigeus büszke apai szemei, mikor az agg király szerencsétlen
sorsa és az ifjú hős fékezhetetlen bátorsága megint kiragadta ölelő karjai közül
Théseust. Ősz hajára földet és homokot hintett Aigeus, mert ki tudja, látja-e még
valaha fiát; fekete vitorlát húzatott a hajóra, és meghagyta Théseusnak, hogy ha
sikerrel jár s megölve a Minótaurost, épségben hazatér halálra ítélt társaival,
cserélje fehérre a fekete vásznat. A könnyű hajó és a szelíd szelek elvitték
Théseust a dicső Minós büszke székvárosába. Meglátta az athéni hőst a krétai királyleány, a szép Ariadné, kit
illatos ágya anyja lágy karjai között óvott eddig, mint az Eurótas habjai a mirtust,
vagy ahogyan a tavaszi szellő sarjasztja a tarka virágzást. El sem mozdította
vágyódó szemeit az ifjúról a királyleány, amíg egész testét át nem járta a
szerelem, s Erós lángja el nem hatolt a velőkig. Erós, ki
gondokkal keveri az emberek örömeit, és Aphrodité, aki úrnő a szerelem és a tenger
habjai felett, milyen hullámokon dobálták a szerelmes leányt, míg a szőke idegen
után sóhajtozott! Mennyi aggodalom töltötte el bágyadó szívét, hogyan sápadt
sárgábbra, mint a fényes arany, mikor Théseus jelentkezett a királynál, hogy
megbirkózzék a szörnyeteggel, vagy a halált vagy a dicsőséget várva ! Titkon megegyezett Ariadné az idegennel és egy gombolyag fonalat adott neki. Mert a
Minótauros számára Daidalos labyrinthost épített, hatalmas
barlangot, melyben zegzugos folyosók vezettek és ezek közt az is eltévedt volna, akit
esetleg megkímél a szörnyeteg. De Théseus Ariadné fonalát gombolyította, s mikor
Pallas Athéné segítségével megölte a Minótaurost, a fonal mentén szépen
megtalálta a kijáratot is a labyrinthosból. Akkor aztán megmentett társaival
hazahajózhatott Athénbe és vitte magával a krétai királyleányt, kinek megígérte, hogy segítségéért
feleségül fogja venni. Meg aztán Ariadnénak nem is lett volna maradása Krétában, ha
Minós megtudja, hogy saját leánya segítette az idegeneket. Théseus szerelméért elhagyta Ariadné apját, anyját és testvérét, de
Théseus hűtlen lett hozzá és megfeledkezett arról is, hogy
Ariadnénak köszönheti életét. Mikor Dia (vagy Naxos) szigetére érkeztek, Ariadnét
elnyomta az álom. Théseus partra tette az alvó leányt és úgy hajózott tovább
hazája felé. Felébredt Ariadné és egyedül találta magát a lakatlan szigeten.
Hangos panaszszóval öntötte ki keserves haragját a hűtlen Théseus ellen, felment a magas
hegyekre, ahonnét messzire el lehetett látni a tengeren, majd a tenger remegő habjai
közé futott, meztelen bokája fölé emelve lágy ruháját. Szája tajtékzott már a
vérfagyasztó keserves jajveszékelésben: - Hát így hagytál engem, ki a hazai
partokról elhajóztam veled, itt hagytál e magányos szigeten, álnok Théseus? Hát
így törődsz az istenekkel, hogy esküszegéssel mersz hazádba térni, engem elfeledve?
Hát semmi sem tudta kegyetlen lelked szándékát megmásítani? Nem volt egy csepp
szánalom sem benned? Bizony nem ezt ígérted nekem, hanem víg menyegzőt, a várva
várt nászdalokat, miket most mind meghiúsultan szórtak szét a szelek a levegőben. Ne
is higgyen többé nő a férfi esküjének, mert csak addig esküdöznek, addig nem
fukarok az ígéretekben, amíg el akarnak érni valamit, de mihelyt elérték, amire
vágyódnak, szavukat felejtik és nem törődnek az esküvel. Én ragadtalak ki a halál
örvényéből és inkább akartam testvérem vesztét, mintsem hogy tégedet, hitszegő,
a veszély percében elhagyjalak. Ím, ez a jutalmam: a vadak tépnek szét és a
ragadozó madarak prédája leszek e szigeten, ha meghalok, senki sem hantol a föld
rögeiből sírdombot fölém. Oroszlán szült téged, magányos kőszirten, a kegyetlen
tenger hullámai dobtak partra, valamelyik tengeri szörny volt az anyád, hogy így
jutalmazod azt, aki az édes életnek megmentett. Ha nem is kívántad, hogy hitvesed
legyek, vagy ha nem akartál idegen asszonnyal ülni lakodalmat, mert attól tartottál,
hogy mit szólnak hozzá hazádban, akkor is legalább hazavittél volna, hű
rabszolganődnek, hogy szolgáltalak volna, kedves tagjaidat üdítő fürdővel simogatva
s bíborszőnyeggel megvetve pihenőre ágyad ! Most hová forduljak, kitől várhatok még segítséget? Nincs egy árva tető e
puszta szigeten s a tenger habjai zárnak körül, nincs rá mód, nincs remény, hogy
elfussak innét. Minden néma, minden elhagyott, és minden a halált mutatja. De nem tör
meg addig két szemem fénye és fáradt testemből nem távoznak el az érzékek, míg az
istenektől nem kérek a hitszegőre igazságos büntetést, és az égiek meg nem
hallgatnak halálom óráján. Eumenisek, ti, bosszú istennői, kiknek hajfürt helyett
kígyókkal koszorúzott homlokát lihegő kebletek haragja felhőzi, jertek ide, jertek,
hallgassátok meg az én panaszos szómat, mert jaj, csak panaszkodni tudok,
tehetetlenül, eszeveszett dühtől elvakultan. De panaszos szavam keblem mélyéről
jön, ti ne is hagyjátok gyászom bosszulatlan: amilyen lelkiismeretlenül engemet
elhagyott Théseus, úgy döntse gyászba saját magát és azokat, akiket legjobban
szeret.
Meghallgatta az égiek királya és jeladással válaszolt Ariadné panaszos szavára.
Megrendült a föld és megrázkódtak a tengerek, és egymáshoz ütötte a világ a
ragyogó csillagokat. Théseus ezalatt már messze hajózott, a
feledékenység vak sötétsége borult a lelkére. Amint Ariadnénak tett esküjéről
megfeledkezett, úgy feledkezett meg atyja szavairól is. Nem vonta fel a fehér
vitorlákat, s mikor meglátta a fellegvárból Aigeus, hogy fekete vitorlával közeledik
a hajó, azt hitte, hogy a kegyetlen végzet megfosztotta kedves fiától.
Kétségbeesetten vetette magát a szikláról a tengerbe. Így okozta Théseus
feledékenysége ősz atyja halálát, és így teljesült Ariadné átka. Ariadné
sokáig nézett a hajó után, keserves gondoktól sebes kebellel. De egyszerre a sziget
másik oldalán, gazdag virágzással feltűnt Dionysos,
hömpölygő menete élén, a satyrosok és a nysai silénosok thasosával.
Ariadnét kereste, mert Ariadné iránt gyulladt szerelemre. Kíséretében voltak a
mainasok, és őrjöngő bakkhosi mámorukban hangos rivalgással kiáltoztak: evoé! A
fejükön repkénykoszorú volt. Egy részük a thyrsost suhogtatta, mások
szétszaggatott bikaborjú véres tagjait dobálták, voltak, akik tekergőző kígyókkal
övezték fel magukat. Es orgiát ültek, mély üregű szekrényben hordozva körül a
szent tárgyakat, titkos ünnepet, amelyet nem szabad kihallgatniok a beavatatlanoknak.
Hosszú tenyerükkel verték a dobot az asszonyok, vagy réztányérral idézték elő a
csengő-bongó lármát, rekedten búgtak a kürtök, és a barbár sípok borzalmas,
sziszegő hangot adtak. Ilyen kísérlettel közeledett Dionysos az elhagyott leányhoz,
és Théseus
hűtlensége után az isten szerelme vigasztalta meg Ariadnét.
További információk a témáról és egyebekről:
|
copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu