Jean Jaques Rousseau

(1712 - 1778)

A felvilágosodás észkultuszának kellős közepén megszólal Rousseau, és a szív jogait követelve, az érzelem elsőbbségéről vall. A szentimentalizmus szót csak később találták ki, de vele kezdődik. Ez az áradó érzelmesség pedig az önfegyelmező klasszicizmus irodalmi uralmának közepette ösztönző példát mutat az önkitárulkozásra, a szenvedélyek ábrázolására; a körzővel és vonalzóval tervezett parkok divatja idején a vadonba, a természetes természetbe akar menekülni. A romantika szót még későbben találták ki, de Rousseau-val kezdődik. És ez az érzelmes, álmodozó, szenvedélyekre és szenvedésekre valló új hang semmivel sem volt kevésbé forradalmi és forradalmasító ága a francia felvilágosodásnak, mint a józan észt istenítő másik, amelynek Voltaire volt az irodalmi főalakja. Voltaire és Rousseau mindvégig gyanakodva tekintették egymást (bárha korábban a fiatalabb Rousseau gondolatindító és bátorító hatásokat kapott a nála idősebb Voltaire műveiből), olykor hűvös és ironikus udvariassággal leveleztek, olykor egymás háta mögött sértően nyilatkoztak szóban és írásban — mégis elválaszthatatlanok. Ez a két nagy író (s velük harmadikként az elsősorban filozófus és ismeretterjesztő Diderot) tette a legtöbbet az avult feudális világkép szétrombolásáért és a polgári forradalom szellemi előkészítéséért.

Rousseau svájci francia volt, a kálvinista Genfből került sihederkorában Franciaországba. Születésekor anyja meghalt, apja — egy svájci órásmester — nem sokat törődött vele. Gyermekkora jó részét egy Genf környéki falusi pap házában töltötte, a hegyóriások lábainál. Ott telt el érzékeny lelke a természet képeinek csodálatával. Tanulása igen szakadozott volt, műveltsége meg se közelítette a többi nagy felvilágosító — Montesquieu, Voltaire, Diderot meg a többiek — gyermekkor óta rendszeresen felhalmozódó klasszikus-ókori, történelmi, irodalmi, filozófiai ismereteit. De neki, a kamaszkorától fogva ide-oda vetődő szegény fiúnak sokkal több volt az élettapasztalata, sokkal több volt a személyes élménye a társadalom igazságtalanságairól. S ami könyvet elolvasott, ifjúkortól kezdve arra késztette, hogy csiszolja a stílusát. Hosszú ideig készült, hogy kifejezze magát és lelkében gomolygó eszméit. És volt az önkifejezésnek egy területe, amelyet hamar meghódított, s amely el is különítette későbbi író- és gondolkodótársaitól. Kitűnő muzsikus volt. Neve kihagyhatatlan százada zenetörténetéből. Volt olyan idő is, amikor sokan jobban ismerték dalait, menüettjeit, mint elméleteit és irodalmi műveit. Néha maga is elsősorban zeneszerzőnek vélte és vallotta magát. Valójában mint zenész egy volt a jók között, de mint filozófus, nemzedékek gondolkodását befolyásolta, és mint író, az európai széppróza egyik főalakja.

Harminchét éves koráig teng-leng, később javarészt Párizsban. Szerelmek és betegségek gyötrik. Leginkább kottamásolásból él, nyomorúságosan. De az anyagi gondok sikerei idején sem hagyják el. Meg is nősül, számos gyermeke van. Rossz férj és rossz apa, de hiszen vele sem törődött az apja. A különös az, hogy ez a saját gyermekeit lelencházba adó, feleségéhez lépten-nyomon hűtlen ember lesz a modern pedagógiai gondolkodás megteremtője, és regényeiben a magasztos tiszta házasság hirdetője.

Közben összebarátkozik jó néhány felvilágosodott íróval, köztük Diderot-val, aki felismeri, hogy a felettébb elhanyagolt, zilált életet élő muzsikusban nagy írói és gondolkodói lehetőségek vannak. Maga Rousseau is egyre jobban készül, hogy írásban fejezze ki azt a sok, egymásnak ellentmondó érzelmet, amely belülről feszíti.

Rousseau gondolkodásának, munkásságának középpontjában a kulturkritika áll. Közhellyé vált jelszava: “Vissza a természethez!”, nem a természethez való visszatérést jelenti, hanem filozófiai indíttatású. Tudja viszont, hogy az ún. eredeti és természeti állapotokat visszaállítani már nem lehet, de megkísérli megmenteni azokat a dolgokat, viszonyokat, amelyek még hordozzák, őrzik a természetességet:

a gyermek ? Emil vagy a nevelésről című regény. A regény bevezetőjében Rousseau nagy erővel fogalmazza meg a civilizáció és természet kettéválását, mely döntésre kényszeríti az embert, választania kell melyik részének tekinti magát: ember lesz, vagy polgár. Az ember a természet, a természetes világ része, teljesen önmagáé, ő a számbeli egység, abszolút egész szám, mely csak önmagával, s a hozzá hasonlóval van vonatkozásban. A polgár a társadalom tagja, tört szám, mely a nevező függvénye, s melynek értékét az egészhez való viszonya adja, azaz a társadalom összessége (az individuum, kettészakadás emberre és polgárra az újkori irodalom és bölcselettörténet egyik legfontosabb kérdése: pl.: Csokonai: A tihanyi Ekhóhoz, Jókai: Az aranyember, Petőfi: Az apostol). A nevelés célja a természetes ember megvalósítása, azaz megtanítani élni, megszabadítani a szolgai előítéletektől. Nem ismereteket kell közvetíteni, hanem elősegíteni, hogy önmaga tapasztalatokat szerezzen. Elvont dolgokról, Istenről csak a felnőtteknek szabad beszélni. Hatása felmérhetetlen.

szerelem ? Júlia vagy az új Heloise. Középpontjában Julie és Saint-Preur herceg szerelme áll, mely a társadalmi konvencióktól nem befolyásolt, az egyéni döntésen alapuló szerelmet példázza. Alapja a kultúrtörténet egyik leghíresebb szerelme, Abelard és Heloise középkori története.

Társadalmi szerződés: Filozófiai, politikaelméleti munka, melyben a népfelség jogát hirdeti. Felfogása szerint a természetes állapotban létezett egyfajta szerződés az uralkodó és a nép között, s ezt kellene felújítani. A többség akaratából választott vezető immár nem uralkodó, hanem megbízott. Mindkét fél számára tisztázni kell a jogokat és kötelességeket. A nép felkelhet uralkodója ellen, ha az nem tartja be a szerződésben foglaltakat, de a vezetők akár terrort is alkalmazhatnak, ha a nép vagy annak egy része megszegi a szerződést.
Az Emil megjelenése után művét mind az egyház, mind a Sorbonne indexre tette (=betiltotta), Rouss
eau pedig száműzetésbe vonul. Ettől kezdve élete a kényszerképzetek és üldözési mánia időszaka. Utolsó műve a Vallomások, Ágostoné mellett a legnagyobb hatású memoár, már csak halála után jelent meg. A feltárulkozó személyiség előtérbe kerülésével nemcsak a szentimentalizmus-t példázza, de előlegzi a romantikát is.
A szentimentális életérzés megteremti a maga tájélményét is, a mesterkéletlenül mesterséges tájat, melynek kettős a funkciója: a civilizációból való kivonulás célzott helye ill. felerősíti a hős l
élekállapotát. Rousseau ezzel is előkészíti a romantikát:
“Immáron tudhatjátok mit értek szép tájon. Semmi esetre sem síkvidéket, ha még oly szép is. Nekem vízesések kellenek, sziklák, fenyvesek, sötét erdők, hegyek, meredek ösvények föl, le, mellettem pedig lehetőleg minél félelmesebb szakadékok.”

Azután jön a véletlen alkalom. A dijoni tudós társaság pályázatot ír ki: vajon a tudományok és művészetek rontják vagy nemesítik az erkölcsöket? — És mintha villám csapott volna le mellette, Rousseau egyszerre világosan látja mindazt, amit társadalomról és kultúráról eddig összegondolt. A kérdésre megírja a választ: Értekezés a tudományokról és a művészetekről. — És egy csapással országos hírű lesz. A következő tanulmányával pedig, amelyet az emberek egyenlőtlenségéről írt, már világhírű. Mind a két mű vádirat az igazságtalan társadalmi intézmények ellen. Az igaz, hogy javaslatai utópisztikusak: a természethez szeretné visszavezetni az emberiséget, tehát nem előre mutatja az utat, hanem a történelem rég elhagyott alsóbb fokai felé, de az is igaz, hogy a meglevő, elavult intézményeket mindaddig senki sem illeti ilyen megsemmisítő, ilyen hatásos, ennyire mozgósító bírálattal. És az se mellékes, hogy felismeri a magántulajdon döntő szerepét az emberek többségének megaláztatásában. Ezek az eszmék fognak majd később egységes társadalmi-politikai elméletté összeállni filozófiai fő művében, a Társadalmi szerződésben. Ha Rousseau csak ennyit ír, és sohase jut el a szépirodalomhoz, akkor is a gondolkodástörténet hallhatatlanja. Ő azonban eszméit népszerű, olvasmányos formában is ki akarta fejezni, s ugyanakkor meg akarta fogalmazni áradó érzelmeit. Ezért lett szépíró.

Nehéz körülmények között írta szépirodalmi műveit. Filozófiai műveiért sokan lelkesedtek, de egyház és hivatal felháborodott. Az új eszmék hirdetőjének nemegyszer bujdosnia kellett. Volt, hogy vidéken élt. Többnyire szerető nők rejtegették. Volt, hogy álnéven tartózkodott Párizsban. Még mindig kottamásolásból tengette az életét. De amikor lehetett, írt.

A természetes ösztönök és a társadalmi intézmények szükségszerű összeütközését, a derék emberek méltatlan szenvedéseit akarta ábrázolni. Ezért írta legnépszerűbbé váló regényét. A címe Új Héloise. Egy közismert középkori történet, Abélard és Héloise híresen tragikus szerelme adta a példát. Mintha ez ismétlődnék meg az író korában a házitanító és tanítványa, az úrikisasszony között. A leányt szülei erőszakkal férjhez adják máshoz. A férj azonban — mint hamarosan kiderül — rendkívül derék, rokonszenves férfi. A három magasztos gondolkodású ember szüntelenül tekintettel van egymásra, és szenvednek, amiért a társadalom tiltja természetes ösztöneik szabad érvényesülését. Végül is a fiatalasszony — Julie — belepusztul a gyötrődésbe. Kétségtelen, hogy a mi számunkra túlontúl szentimentális ez az egész történet, és hosszadalmasnak tartjuk a sok lírai ömlengést. De a kor legnagyobb könyvsikere volt. Végre megszólalt az érzelem hangja. És abban a korban, amelynek úgyszólván nem volt érzelmi lírája, ez a regény az igazi lírát pótolta.

Évszázadokra döntő hatású volt azután Rousseau következő regénye, az Émile, új magyar fordításban: Emil. Egy fiú és egy leány felserdülésének története, amíg szerelemben és házasságban egymásra nem találnak. Itt fejtette ki az író pedagógiai elveit, a hitet az ember formálhatóságáról, lelki felszabadításáról és felvértezéséről a külső veszélyek ellen, amellyel a természete szerint mindig jó embert derék felnőtté lehet nevelni. A modern pedagógia tudománya sok szállal gyökerezik ebben a regényben.

Főműve azonban a Vallomások című önéletrajz. Augustinus óta senki nem mert ilyen bátran saját magába nézni. Rousseau tudja a saját rossz tulajdonságait, még el is túlozza ezeket. Izgatottan követi nyomon saját életútját, s úgy tárja fel legbensőbb gondolatait és érzelmeit, hogy még a lélektan fejlődéséhez is fontos adalék ez a könyv. És mint olvasmány, a legérdekesebb, a legszebben megírt szerzője egész életművében. Ezt egészíti ki utolsó, hasonlóképpen önéletrajzi jellegű műve: Egy magányos sétáló álmodozásai. Elbeszélő részeit átfonják a prózában fogalmazott lírai érzelemkitörések. És éppen ez volt rendkívül nagy hatásának az oka: Rousseau mert álmodozni, és az olvasók igényelték az álmodozást. Ezek a szépirodalmi művek a következő nemzedékek idején döntő hatással voltak a kibontakozó és klasszicizmus-sal szembeforduló romantiká-ra. Amiként eszméi döntő hatással voltak a kibontakozó polgári gondolkodásra.

Hatvanhat éves korában halt meg végső tartózkodási helyén, Ermenonvilleben. Ott is van eltemetve. Sírja sokáig zarándokhelye volt az érzelmes embereknek is, a forradalmároknak is. Akit a következő száz évben bárhonnét elvitt az útja Franciaországba, nem mulasztotta el, s áhítatosan ellátogatott a halott halhatatlanhoz.

 
Google
 

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu