Albius Tibullus lovagrendi családból származott, s húszesztendős lehetett, amikor Messalla Corvinus barátjává és irodalmi körének tagjává fogadta. Elégiáinak áradó szubjektivitása ellenére is kevés az olyan verse, melyet életrajzi adatként olvashatunk: elpanaszolja ugyan, hogy megcsappant őseinek a birtoka, de meglehet, hogy éppen ezzel a motívummal valami általánosabbat akar kifejezni, a vergiliusi Eclogák hangulatára emlékeztetve. A falu békéjét, egyszerű tisztaságát, „árkádiai” álomvilágát dicsérő idill-ek eszménye és hangulata visszhangzik az ő költészetében is – azzal a különbséggel, hogy Tibullus mindig nyílt szóval, a pásztori dal közvetettségét mellőzve, saját emberi kiteljesülése érdekében keresi a maga Árkádiáját. Ennek pedig szinte csak külső díszlete a természet, s a világ zajától háborítatlan, csöndes magány: belső tartalmát – akárcsak Catullus életében és költészetében – a szerelmi lángolás boldogsága és kínja teremti. Esztétikai értelemben azonban mégiscsak érvényesül az idill közvetettsége, mert – Catullustól merőben eltérően – ritkán ír olyan verset, amely azon frissiben sugározná a valóságos élmény forrását, inkább képzelet szülte vágyak és bánatok ihletik finom panaszdalra. Épp abban van lírai zsenialitása, hogy képes elhitetni, valóságosan megélt és megszenvedett drámákként versbe foglalni álmait.
Ezeknek az álmoknak semmilyen közvetlen kapcsolatuk nem volt a kor társadalmi-politikai valóságával. Tibullus az egyetlen római költő, aki e lázas évtizedekben szót sem ejt a polgárháború és az idegen népekkel vívott csaták eredményeiről, és soha nem foglalja műveibe Augustus nevét. Sőt, azzal fordítja pozitív tetté a hallgatást, hogy Messalla emberi-baráti magasztalását vonja politikai fénybe, neki követel diadalmenetet az aquitaniai diadalért, s fia pappá szentelését is himnikus stílusban ünnepli. A falu jámborságát dalolva sem azonosul a vallás és ősi erkölcs hivatalos ceremóniáival: a jelent vaskornak tekinti, értelmetlen háborúk sorozatának, ahonnan a kapához nem értő embernek is falura kell menekülnie, hogy Venus katonájaként vívhassa meg a maga csatáját. Ez az esemény kíséri egész életében, akkor is, amikor Kerküra (Korfu) szigetén – egy hadjáratba vezető úton megbetegedve – lázálom és szerelmi kétely gyötri, de akkor is, amikor a vágy viharában vergődik, s vigaszképpen a vergiliusi Georgica hangulatában festi meg a paraszti élet egy-egy mozzanatát.
Négy könyvet őriz a hagyomány Tibullustól – az első, i. e. 27-ben kiadott gyűjtemény tíz, a második és harmadik hat-hat, a negyedik tizennégy elégiát foglal magába. Szinte bizonyos azonban, hogy a III. kötetnek az egyébként ismeretlen Lygdamus a szerzője, a IV. pedig – melyet néhány kiadás az előzőhöz csatol – Messalla unokahúgának, Sulpiciának a verseit is tartalmazza.

Tibullus egy-egy kedvesének – Deliának (valóságos nevén: Plania) és Nemesisnek – a neve szolgál az I., illetve II. könyv címéül. Nem dicstelenül harcolt szerelmi csatáiban a költő, de végül mindkét asszony elhagyta, s fiúszeretője (Marathus) is megtagadta tőle kegyeit, pedig Tibullus sok mindenre vállalkozott a viszonzás reményében. Legigazibb témája: a sóvár esdeklés és a bús panasz, kedvesének és Venus istennőnek az ostromlása, hiszen a szerelmes odaadást és őszinteséget érzi a boldogság egyetlen forrásának – szemben a háborús hetvenkedéssel és a mord polgári erkölcsökkel. Motívumaiban nem kevés a hellenisztikus eredetű szokvány (a küszöb előtti szerenád, önmaga siratása), mint ahogy a férjes Deliáért vagy a pénzsóvár Nemesisért ontott könnyek is a „törvénytelen” szerelem hagyományos gyakorlatára jellemzők, nem az augustusi rendelkezésekre. Kínlódása is, ügyeskedése is szívből fakad, de nem viharos erővel, hanem szelíd áramlással, s a megcsalatás bánatát hamarosan elűzik az új remények – egészen a következő csalódásig. Választott sorsa volt a szerelem, de halálos nemezissé sem Deliája, sem Nemesise nem lett.
A Delia-elégiák az erőteljesebbek érzelmileg és nyelvileg egyaránt. Már a gyűjteményt nyitó vers magába sűríti Tibullus életfelfogásának és versépítő módszerének legjellegzetesebb vonásait. A krőzusi vagyonnal az egyszerű életet, a halk boldogságot állítja szembe saját ideáljaként, majd bájos naivitású falusi életképek sorozata következik. Fohász ékelődik az élénk leírásba, ismét szubjektívre váltva a hangot, de töretlenül folytatódik a mezei istenek oltalmul hívásával. Filozofáló következtetés zárja ezt a részt: a kevéssel beérő, a viharok elől hű kedveséhez menekülő, nagyra soha nem vágyó kisember bölcselete. Tartalmilag-szellemileg egyelőre még nem érezzük igazán újnak. Mintha a vergiliusi Eclogák és Georgica faluszemlélete és stílusa ölelkeznék a horatiusi epikureizmussal, s a paraszti álarc felöltése is némileg mesterkélt szerepjátszásnak tűnik – a leíró részletek képgazdagsága és a vers hibátlanul csörgedező dallamossága ellenére is.
A szerelem- és békevágy, a sírig tartó és szívből fakadó hűség szomjúhozása marad ennek a korszaknak folytonosan visszatérő mozzanata. A mitológiai tárgyú példázat is természetes közvetlenséggel illik a bevezetés és befejezés lírai keretei közé, hiszen bárkiről vagy bármiről szól is a kisepikai betét, Delia szerelméért van minden: szenvedés, honvágy, s maga a dal is. Ezért ellensége Tibullus minden hozzá nem illő hősiességnek. Bármilyen tisztelettel és szíves barátsággal dicséri is hadvezér barátját, Mars sohasem lehet az ő istene. Szerelem és háborúellenesség egy az ő számára. És éppen azért, mert az előbbit teljes lélekkel, feltétlen odaadással éli át, képes arra is, hogy a háború rémségeiről egyéni hangon szóljon – úgy fejlesztve tovább a békés régmúlt és a zord jelen vergiliusi-horatiusi szembeállítását, hogy Ovidius számára is új lehetőségeket készít elő.
Tibullus a  szubjektivitásnak és az édesbús stílusnak a mestere – annak tudóskodása nélkül. Választékosan ír, de áttetsző tisztasággal, könnyedén és közérthetően. Stíluslehetőségeit eleve korlátozza a legfontosabb motívumok sokszoros ismétlődése, de disztichonjainak természetes dallamvezetése, lírából leírásba, fohászból panaszba átcsapó frissesége ma is megragadó. Nem kis dicsősége, hogy Goethe gyakorlatban őt követi a Római elégiákban, bár elméletben inkább Propertius felé hajlik.
Falus Róbert

Vissza

copyright © László Zoltán 2010 - 2011
e-mail: Literatura.hu