(1809 - 1849)
| Edgar Allan Poe (1809 - 1849) |
|
Amerikát Kolumbusz Kristóf és kortársai a reneszánsz évszázadok közepén fedezték fel, de Amerika önmagát csak a XIX. század elején kezdte felfedezni. Az észak-amerikaiak diadalmas szabadságküzdelme világszenzáció volt, a nagy francia forradalom irányító elméi, szónokai és újságírói is tanultak az amerikai eszmékből. De ennek a világraszóló küzdelemnek nem volt se lelkesítő költője, se lelkesen romantikus elbeszélője. Egy forradalom, amelynek nincs se Petőfije, se Jókaija. Csak amikor már kiformálódott az Egyesült Államok társadalmi rendje, amikor már nem a hadak vezérét hívták Washingtonnak, hanem a róla elnevezett fővárost, amikor már kitalálták a társadalmi formák fából vaskarikáját: a rabszolgatartó kapitalizmust, amikor a városokban már arra is igény volt, hogy saját íróik és költőik legyenek... Amikor a bevándorlottak és utódaik ámbár angolul beszéltek, nem érezték magukat angolnak, hanem valami másnak, akkor Washington Irving és Fenimore Cooper regényeiben és novelláiban az amerikai olvasó a maga világára ismert, és az európai olvasónak rémleni kezdett, hogy Amerika merőben más mint Európa. De amikor nem sokkal őutánuk Edgar Allan Poe zenével versengő versei és rémhírekkel versengő novellái elragadták előbb az angol és francia, majd hamarosan az egész európai költészetet, akkor vált Európa számára is az amerikai szellem egykorúvá és nagykorúvá. És amikor köztudomású lett, hogy minden irodalmi modernség kezdője és kezdeményezője, Baudelaire nemcsak franciára fordítja Poe verseit, de őt vallja mesterének, példaképének, útnak indítójának, akkor a már halott amerikai költő, újságíró, kritikus, novellista egyszerre a világirodalom fő alakjai közé emelkedett és ott van mindmáig. Vele kezdődik az amerikai költészet, de Amerika azóta se adott nála nagyobb költőt a világnak. (Aki itt indulatosan ellene vetné, hogy „...és Walt Whitman?" — annak nem válaszolhatunk egyebet, minthogy Whitman igen nagy költő volt, de legföljebb egyenrangú Poe-val, semmiképp se nagyobb nála.)
Edgar Poe élete olyan, hogy novellának Edgar Poe írhatta volna meg. Egy vándorszínész házaspárnak vándorútjukon született gyermeke volt. A szülők korán, egymás után meghaltak. A kisfiút a család barátja, egy jóságos dohánykereskedő vette magához. Jó nevelést akart adni neki, igen jó iskolákba íratta, s amikor eljött ennek is az ideje, Angliába is elküldte, hogy a híres egyetemeken gazdagodjék tudása. A fiú azonban különös ifjúvá serdült. Képtelenül sokat tanult, szenvedélyesen olvasott, később sokan elámultak, hogy a felettébb rendetlen, akár züllöttnek is mondható élet folyamán hogyan gyűjthette össze gazdag és sokoldalú műveltségét. Már középiskolás korában rákapott az ivásra. Serdülő fiúként kezdte hajszolni a nőket, az egyetemről azért tanácsolták el, mert kártyaadósságai botrányokba sodorták. Visszament Amerikába és katonaiskolába iratkozott, hivatásos tiszt akart lenni, de botrányos élete miatt hamarosan el kellett hagynia ezt a tanintézetet is.
Írni diákkorától írt verseket, kitalált rémhistóriákkal szórakoztatta ismerőseit. Az újságok szívesen vették és hozták verseit és egyre képtelenebb novelláit. Írt egy igen kalandos és fantasztikus hajósregényt: Pym Gordon Arthur matróz és világkutató igyekezetéről, hogy megtalálja a föld mágneses sarkát. Majdnem ponyvaregény, de a sci-fi (a tudományos-fantasztikus regény) legrégebbi előzményének is tekinthető, Verne Gyula is Poe ihletésére indult írói útján és első regénye, „A jégszfinx" a Pym Gordon Arthur kalandjainak folytatása.
 |
 |
Az újságok kitűnő munkatársat fedeztek fel a nagy fantáziájú elbeszélőben. Egyaránt jó volt riporternek, kritikusnak, a szenzációk közlőjének. Néha egészen képtelen tudósításokat adott. Például űrrepülésről tudósított. A marsbeli és holdbeli emberek otthonosan járkáltak álriportjaiban. Majd jöttek a bűnesetek. A manapság „krimi"-nek nevezett bűnügyi, illetve nyomozó regényt ő találta fel a „Morgue utcai gyilkosság" című hosszú elbeszélésével. Ebben egy rejtelmes kettős gyilkosságot a nyomozó hatóságok, a hivatásos detektívek sehogyan se tudnak tisztázni: a gyilkosnak nyoma sincs. De egy nagyon okos, filozófiával foglalkozó férfi pusztán logika. úton leleplezi, mi is történt és hogyan történt. A detektívregény innét indul. Bűnökről azelőtt is írtak már a görögök óta, de a krimi lényege, a logikával győzedelmeskedő detektív itt kezdődik. Gaboriau, Conan Doyle, Agatha Christie és társaik ezt folytatják. Sherlock Holmes, Hercule Poirot és a többiek a Morgue utcai esetből tanulták azóta is gyakorolt módszerüket.
Tehát ha soha nem írt volna verseket, akkor is emlékezetes alak volna az irodalomtörténetben. Ámde mindaz, amit bűnügyben, fantasztikumban, riportokban és álriportokban, éles eszű kritikákban — tehát prózai műveiben — összeírt, együtt is elhanyagolható semmiség költészete mellett.
Az elbeszélő képzelet, az érzelmi gazdagság, a nyelvi gazdagság úgy vegyül egybe zenei hatású, korlátlanul változatos versformáival, hogy látomásélményt ad a valamelyest is érzékeny olvasóinak. Ő maga ugyan azt vallotta, hogy hideg fejjel, mint megoldandó matematikai feladatot építette fel verseit, még a legbonyolultabb „Holló"-t is. Persze ezt nem is lehet elhinni. A műalkotások a logika mögül indultak, legföljebb utólag lehet szellemesen belemagyarázni a matematikai képletet. A holló, a „Lee Annácska", az „Ulalume" látomás is, zenei élmény is. Ezt a szorongásos látomást néha eléri egyes novelláival is, de a bravúros novellatechnika olykor költészetében is érvényesül. A „Holló" nyomasztó rémlátomása és benne a halott szeretett lány emléke úgy bontakozik ki a versben, mintha egy kísértetnovella rímes változata volna.
A holló
Egyszer egy bús éjféltájon,
míg borongtam zsongva,
fájón,
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús
selymű
zengés
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra
retten,
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó --
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás
székem
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se
ejtve,
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan
égnek
"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok! ördög
légy,
madár vagy átok!
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok! ördög
légy,
madár vagy átok!
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam,
"menj,
madár, vagy ördög,
S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre
fent ül, Tóth Árpád fordítása |
Álom Bár volna örök álom életem!
A holtak lelke Lelked majd egymaga marad
Esti csillag A nyár delelőn járt,
|
Ez a „Holló" nálunk a legismertebb, irodalmi hatása a legerőteljesebb. Egy híradás szerint tucatnyi magyar fordítása van, de lehet, hogy azóta még néhány újabb is keletkezett. Már Szász Károly a múlt század derekán tolmácsolta. Hogy a sok közül melyik a legjobb, melyik a legszebb — erre nehezen tudna válaszolni, aki ismeri Babits Mihályét is, Tóth Árpádét is. — Már Poe életében ez a különös komor látomás, de úgy is mondhatom, hogy elégia egy halott leányért, a legismertebb volt költői életművéből. Azóta is ezt olvassák, idézik, fordítják világszerte. — De azért van még néhány remek ebben az életműben, amelynek hangulati és formai dúsgazdagságát minduntalan újra birtokunkba kell venni. — Ez az egész életében rendetlen, sőt züllött férfi, az íróasztalnál maga volt a rend, a fegyelem, a pontos számítottság. Amint a hétköznapot akarta élni, azonnal jött az ital, a kártya, a nők. A költészetében oly emelkedetten szerelmes, az emlékhez is hű férfi a kocsmák, lebujok, utcasarkok telhetetlen kéjsóvára a mámorok alvilágában élt. Úgy is halt meg, ha hiteles a végső perceiről szóló híradás. Állítólag esős napon tántorogva jött ki egy kocsmából, elesett, feje egy mély pocsolyába hanyatlott és ott az utcán vízbe fulladt. — Úgy is kezdtük, hogy életét Edgar Poe írhatta volna meg. Nem írta meg, hanem végigélte, és ehhez képest stílszerűen is halt meg.
De alig van élőbb emlékű költő. Ha Baudelaire felől nézzük, nem is gondolhatunk mást, mint hogy vele kezdődik a „modern költészet".
copyright © László Zoltán 1999 - 2011
e-mail: Literatura.hu