Émile Verhaeren |
|
Belgium két nép közös hazája: a vallonoké és a flamandoké. A
vallonok francia nyelvűek. A flamandok egy germán nyelvet beszélnek, amely
tájszólásnyira különbözik a hollandtól. Vannak nyelvészek, akik mindkét
változatot a sok tájnyelvű német nyelv nyelvjárásának (vagy nyelvjárásainak)
állítják. Annyi bizonyos, hogy a vallonok nyelve a latin származék „román”
nyelvcsaládhoz tartozik, a flamandoké a „germán” nyelvcsaládhoz. A flamandok
érzelmileg idegenkednek a vallonoktól, de a legjelentékenyebb, legismertebb
flamand írók és költők általában franciául írtak és írnak. A talán leghíresebb
flamand író-költő Maeterlinck, a bűnügyi
regények klasszikusa, Simenon, Maigret felügyelő megteremtője, a magát mindig
öntudatos flamandnak valló Verhaeren elválaszthatatlanul jelentékeny helyet
foglal el a századforduló és a XX. század első felének francia irodalmában, s a
századforduló táján a nemzetközi irodalmi közvélemény a kor egyik
legnevezetesebb és legnagyobb hatású európai költőjének mondotta.
Rövid idő alatt nagy utat tett meg az áhitatos vallásosságtól az önmagával
viaskodó kételyen keresztül a megbékélt és megbékítő panteizmusig, s ezzel
párhuzamosan a módos polgári otthontól a társadalmi gondok felismerésén át a
szocializmusig. Alig van olyan világnézet vagy politikai állásfoglalás, amely
Verhaeren valamelyik korszakának költeményeiben ne jelenne meg a költő saját
vágyaival, indulataival ötvöződve, méghozzá magas művészi fokon. De mindig úgy,
hogy a gyűlöletnek, vagy akárcsak a rosszindulatnak nyoma sincs ebben a mindig
humanista, az egész emberiség javát igénylő lelki-politikai magatartásban.
Középiskolai tanulmányait egy jezsuita kollégiumban végezte. Utána a leuveni
katolikus egyetemen hallgatott különböző jellegű órákat, de főleg
irodalomtörténetet, esztétikát és művészettörténetet. A flamand festők —
Rembrandt, Rubens és a többi ízlésformáló nagyok — alapos tanulmányozása erős
nyomot hagyott korai versein. Első verseskötete, a 28 éves korában megjelent „A
flamand nők” című gyűjtemény azokat a derűs életképeket fogalmazza meg, amelyek
együtt alkotják a már régóta klasszikus flamand festők világát. Stílusukban ezek
a versek az akkor — a nyolcvanas években — éppen divatos parnasszista irányhoz
kapcsolódnak. Leconte de Lisle személytelensége és az induló naturalizmus
valósághitelessége egyaránt tükröződik ebben a különféle hagyományt folytató
újdonságban.
Következő kötete, „A szerzetesek” mintegy búcsúzás a vallásosságtól, és a
társadalmi gondok felismerésének lélekbeli válságait tükrözi. Ez a két könyv a
költő flamand otthonának képeit árasztja világgá, hangsúlya azonban a szegények,
a közös gondokat hordozók iránti részvéten van. De a szegénység, a
munkanélküliség, az elhagyott tanyák, a sztrájkoló munkások látványa eltávolítja
a múltat őrző egyháztól. Versei jelzik idegállapota romlását. Idegzetének
állapota világnézetét és költészetét pesszimistává teszik. Ez azonban nagyon is
megfelel a századvég általános kiábrándultságának. Idegállapotának és
világnézetének elkomorulásához kétségtelenül hozzájárul első házasságának a
rosszra fordulása. Az a századvégi általános kiábrándultság, amely egy rövid
időre egész Európában divatossá teszi Schopenhauer reménytelen filozófiáját, a
maga költőjének fogadja el Verhaerent. Maga a költő azonban hamarabb gyógyul ki
a válságból, mint a célját vesztett polgári értelmiség.
|
|
A kilencvenes években elkövetkezik az új szerelem, a második házasság és a megtalált boldogság. Egymás után három verseskötete is a boldog szerelmet, a lélek megtalált összhangját, a szépségek lélekgyógyító erejét ünnepli. A századfordulón és az azt követő években a panteizmus végre elérhető lelki békéjében, a boldog nyugalmú otthonban kiteljesedik az ifjúkor óta olyan fontos alapélmény: a flamand otthon. 1904 és 1911 közt gyűlnek össze azok a költemények, amelyek az „Egész Flandria” című kötetben jelennek meg. A századelő szorongásos, rosszat váró — nem hiába váró — és gyakran inkább a valóságtól elforduló, önmagába forduló irodalmi életében egyenesen szenzáció volt az eddig pesszimistának ható költő ujjongó, a világot és a természetet szerető, a vallásosság és vallástalanság közt a kibékítő panteizmust megtaláló újjászületése.
Keresztény halál
Keresztényi halál, légy százszor áldva! Tiéd
a hódolat és a dicsőség, Túl
az időn, örökre rendületlen,
Dicsőség néked! Bármikor ad Isten! Te
vágya szüzeknek, szelíd papoknak, A
jámbor és igaz nem fél te tőled,
Kosztolányi Dezső fordításai
|
A hó
Hullong a hó, hull szakadatlan |
De az első világháború bekövetkezett, a békés Belgiumot is
fenyegette, majd megalázta a német hódító szándék. A belga király is
Franciaországba menekült. Sokan vele futottak el. Verhaeren is. De ott is
folytatta társadalmi igazságot követelő, a szépség erejét hirdető misszióját. 61
éves volt, Rouenba utazott, hogy reményt erősítő előadást tartson. Ott érte a
végzetes szerencsétlenség. A pályaudvaron úgy sietett át egy vágányon, hogy nem
vette észre a befutó vonatot. A kerekek alatt lelte halálát.
Az európai emberek egyik legigényesebb képviselője volt: a gondok
megfogalmazója, a félelmek és remények hirdetője. Magas művészi szinten tudta
kifejezni azokat az érzéseket, félelmeket és reményeket, amelyeket nemzedékek
óta mindenki átél. Mi ugyanúgy érezhetjük a magunkénak, mint nagyatyáink és
atyáink. Nyilván fiaink és unokáink is a magukénak tudják majd.
Hegedűs Géza
copyright © László Zoltán 2008 - 2011
e-mail:
Literatura.hu