Sherwood Anderson
(1876 - 1941)

Anderson egy középnyugati városka nyergesmesterének a fia volt, kevés iskolát végzett, rakodómunkás lett, és miként Sandburg, ő is részt vett a kubai háborúban. Egy ideig újságíróskodott, azután egy reklámcég szövegírója lett, majd jó ideig egy festékgyárat vezetett. A chicagói írói körben tűnt fel novelláival, melyek mély társadalmi felelősségérzetét tükrözték. Anderson nem emigrált, mint a magukat tudatosan az elveszett nemzedék tagjainak nevező írók, hanem amikor a nagy társadalmi változások bekövetkeztek, „amikor a magamfajta ember helyzete egyre nehezebb lett, én legalább nem próbáltam kiszállni ebből a világból, és Európába menekülni. Én legalábbis nem mentem Párizsba, hogy ott örökké a kávéházakban üljek és a művészetről fecsegjek" — írja. Anderson más megoldást választott. Olyan korban nőtt fel, amikor a közép-nyugat mezőgazdasági jellegű civilizációja gyökeresen átalakult a rohamos ütemű iparosodás következtében. Ő a régi rendszer omladozó életformáját akarta a változások korában ábrázolni. Nem dicsőítette nosztalgikusan a múltat. Az amerikai kisemberek lelki problémáinak mélyére világító novellái és regényei elsősorban a mindenkori társadalmi konvenciók nyomasztó súlyának hatásáról tanúskodtak. Anderson mint alkotó művész, saját maga is szenvedett a kisvárosi szellem egyéniséget fogva tartó nyűgeitől, de a maga módján ki is szabadult belőlük, akárcsak első regényének, a Windy McPherson's Sonnak, 1916 (Windy McPherson fia) hőse, aki, amikor tudatára ébred emberi helyzete hamisságának, fogja a kalapját s kisétál jólmenő üzleti egzisztenciájából.
Anderson tragikus szemléletű írásaiban az ember magabiztos, önálló, teljes értékű személyiséggé fejlődését a társadalmi értékrendszer és viselkedési szabályok korlátai, környezetének anyagi és szellemi szegénysége, s nem utolsósorban alapvető és korán szerzett lelki sérülései akadályozzák meg. Winesburg, Ohio (1919) és The Triumph of the Egg, 1921 (A tojás diadala) című novellásköteteinek hősei olyan kisemberek, magányban, csalódottságban emésztődő szomorú, üres lelkek, furcsa, groteszk figurák — fekete bőrűek éppúgy, mint fehérek —, akik hiába próbálták kifejezni belső valójukat és teljes értékű emberré válni. E klasszikussá vált novelláinak alakjai nem tudnak beilleszkedni a kispolgári társadalomba, többnyire szegény, vagy nagyon egyszerű emberek, akiknek a vágyait, érzelmeit, a szeretetlen környezet elnyomta, s így csak elferdülve, ál- és tévutakon, ábrándokban, értelmetlen erőszakcselekményekben, nemi aktusokban és perverzióban tudnak érvényesülni. Anderson mélységes együttérzéssel ábrázolta hőseit, és sorsukért az élet szeszélyességét, az emberi közönyt, s nem utolsósorban a társadalmi fejlődést tette felelőssé. Poor White, 1920 (A nagy ember) című regényében egy szegény déli farmerből nagy feltaláló lesz, aki ráébred arra, hogy az iparosodásnak nem csupán a fokozódó kizsákmányolás az embert rabbá tevő és lealacsonyító következménye, hanem a kétkezi, a testi munka örömének, szépségének, embert nemesítő képességének elsikkasztása is. Az író itt is, másutt is a pénzszerzési hajszát, az amerikai szabvány szemléletmódot, az iparosodást és a gépi mechanizációt tekintette a kisvárosi emberek közötti természetes kapcsolatok legfőbb gátjának.

Egy korai regényében, a Marching Menben, 1917 (Menetelő emberek) vetette fel először a tőkés rend létjogosultságának kérdését. Hőse egy szénbányászból lett ügyvéd, aki a munkásokat és munkanélkülieket hadtestekbe szervezi, hogy átalakítsák a társadalmat, mert a magányos ember szánalmasan jelentéktelen, s küzdelme reménytelen. Anderson, mint szónok és szervező, maga is segítséget nyújtott a válság-korabeli munkásmozgalomnak, de alapjában véve csak csendes lázadó volt. A kapitalizmussal szemben állt, de inkább romantikus érzelmi okokból. Pesszimizmusa nyilvánult meg a Beyond Desire-ben, 1932 (Túl a vágyakon) is, a gazdasági válság korszakában keletkezett, egy déli textilüzem sztrájkjáról szóló regényében.
Anderson a (közelebbről pontosan meg nem határozott) természetes élet apostola volt. Az amerikai puritánus-pragmatikus erkölcs lelket kiszikkasztó kemény konvencióival szemben a felesleges kötöttségek nélküli szabad, büszke élet eszményét hirdette. Szinte misztikus jelentőséget tulajdonított a merev kispolgári konvenciók által lefojtott nemi ösztönök kiélésének. Dark Laughter, 1925 (Sötét nevetés) című regényének hőse egy chicagói újságíró, élete egy kritikus percében otthagyja családját és munkakörét, majd egy csónakban leereszkedik a Mississippin a négerlakta államokba, és ott minden vonatkozásban új életet kezd. Anderson itt az elnyomott négerek természetes szexualitását állította példaképül a fehérek mesterkélt világa elé.

A The Dark Langhterben (magyar címe: A sötét nevetés) teljesen megvan Anderson írói karaktere. Ez az a műve, melyben teljesen megtalálta írói lényének kifejezését, azt a stílust, amely azonos legbensőbb mondanivalóival. S ez a regény egyúttal - talán ép ezért - színében, stíljében, egész belső konstrukciójában Whitman versei óta a legamerikaibb könyv, mely valaha az Óceánon átjutott Európába.
A technikai és üzleti kultúra automobiltempójú országában mindig akadnak emberek, akik nem bírják ki ezt a túlfokozott ritmust s az üzleti szempontok kizárólagos uralmát. Ezek gyökértelennek, idegennek érzik magukat a dollár felé beállított életformák között, szabadabb, szellemibb, önzéstelenebb életre vágynak. Ez a kielégületlenség, az emberi léleknek ez a hiányérzése, a belső embernek az élet költészetére való vágyakozása mint költői motivum minduntalan visszatér az amerikai irodalomban. Whitman költészetében is a legfőbb motivumok egyike. Az emberek átlagánál ez a lelki jelenség csak mint passzíven jelentkezik s legfeljebb abban nyilvánul, hogy az amerikai ember, amint kissé felcseperedik anyagiakban, siet Európába utazni, ahol megtalálni véli az életnek Amerikában elvesztett poézisét. Radikálisabb természetűek azonban egy-egy belső krizis, vagy sokszor csak egy hirtelen ötlet hatása alatt kiszakítják magukat környezetükből, vándorútra kelnek és céltalan csavargó módjára barangolnak az óriási országban. Ezekből lett a tramp, egy egészen különleges embertípus, a költői lelkű csavargó. A tramp egy időre vagy örökre eltűnik környezetéből, tétlenül hányódik-vetődik városról városra, ha megéhezik, keres valami munkát, ha jóllakott, odább áll. Lewis Arrowsmithje is csinálja ezt a tramp-életet néhány hónapig. Az európai irodalomból teljesen hiányzik ez az embertípus, az amerikaiban minduntalan feltűnik, kell hogy a tengerentúli életnek különleges terméke legyen. Kergeti a körülötte folyó élet romantikátlansága csábítja az Unio végtelen kiterjedésének, a határtalan prairienek, a roppant Mississippi hömpölygésének romantikája. Egy nagy nemzet nyugtalansága koncentrálódik ebben a sajátságos életformában.
Anderson ezen a ponton fogja meg maga hősét. Egy Stockton nevű chicagói ujságíró egy nap minden különösebb incidens nélkül ráébred arra, hogy lehetetlen tovább élnie pozitív, merev lelkű felesége mellett, a szerkesztőségi robotban, az egész chicagói világban. Szó nélkül elmegy hazulról; amíg kevés pénzében tart, munka nélküli szemlélődésben ődöng a Mississippi és Ohio folyamvidékén s mikor a pénze elfogy, beáll autókerekeket mázolni egy kisvárosi gyárba. Elhagyja még régi nevét is, a Dudley Bruce nevet veszi fel. Kettős életű ember. Külsőleg a munkásember eseménytelen életét éli, belsőleg egy poétáét. Munkaközben, munkás-barátjának fecsegései közben folyton gondolkozik, újra meg újra kérődzi emlékképeit, egész eddigi életét, öntudatlan költészet hangjai zsonganak benne, amelyeket sohasem foglal szavakba. Életének ezt a szimultaneitását technikában is mesterileg ábrázolja Anderson. Az emlékképek, lírai hangulatok, ötletek revolválása Bruce életének tulajdonképen tartalma, - a többi mind mellékes, jelentéktelen esetlegesség. Az egész ember folytonos forgás, külső és belső életének elemei szüntelen váltakozásban kergetik egymást, az emlékképek ismétlődnek, némelyik közülük szinte refrainné válik - előttünk áll egy poéta, aki nem tudja - nyilván még nem tudja - magáról, hogy az.
Egy nap munkája végeztével jön a gyárból. A kapu előtt ott vár férjére a gyártulajdonos felesége. Ránéznek egymásra, valami misztikus érdeklődés támad bennük egymás iránt. Két lélek megérzi egymás affinitását. Az asszony is kielégületlen lélek, öntudatlanul érzi a szerelem romantikájának hiányát, eddigi nyugodt, szabályszerű, kényelmes életének ürességét. Önmagának is megmagyarázhatatlan érzéki vonzódást érez Bruce, a közönséges munkás iránt. A sexuális afinitásnak ez a rajza, amint férfi és nő alig beszél egymással, mégis folyton egymásra gondol, egyre jobban közeledik egymáshoz, míg végül a természet elemi magától értetődésével egymásé lesz, a regény lélektani tartalma. Mesterileg van rajzolva, ahogy az asszony szunnyadó lelke lassankint önmagára ébred, amint a két ember akarás, minden aktív gesztus nélkül, merőben az ösztön sodrásával, szavak nélkül, kimagyarázkodás nélkül folyton érzi egymást és ellenállhatatlanul közeledik egymáshoz, ahogy a harmadik érdekelt, a férj, anélkül, hogy konkrét tények figyelmeztetnék, ösztönszerűen, az érzékeivel megérzi a veszedelmet s tehetetlenül áll előtte, mint valami elemi csapás előtt - ez mind úgy folyik le előttünk, mint valami természeti jelenség. A lélektani megérzés rendkívüli példáját nyújtja az író s a szerelmi történet sorsszerű súllyal és magával ragadó gyöngédséggel ábrázolódik előttünk.
Schöpflin Aladár

Anderson prózastílusának egyszerűsége — mely a fiatalabbakra, így Hemingway-re is hatott — maga is a konvenciók (ezúttal a stilárisak) elleni tiltakozás egyik formája. A hétköznapi beszélt nyelv ritmusában megszólaló, tudatosan formált írásművészetének legmaradandóbb alkotásai költői intenzitású, szenvedélyes, nagyerejű novellái. Elfordult Poe, Bret Harte és O. Henry novellatechnikájától, mellőzte a mese kikerekítését, a kihegyezett fordulatokat, a feszültségteremtés hagyományos fogásait, a csattanós befejezést. A lélektani motivációt hangsúlyozva, Csehov mélyen együttérző, beleélő módszerét honosította meg Amerikában. A freudi pszichoanalízis hatására a belső monológ, a szimbolisztika, célzások, félig kimondott mondatok eszközeit felhasználva mindenekelőtt lelkiállapotokat, az ember bensőjében lezajló eseményeket írta le, művészetét ezek megjelenítésére öszpontosította.
Országh László

Vissza

Sherwood Anderson(1876 - 1941)

Sherwood Anderson
(1876 - 1941)