Samuel Beckett

Samuel Beckett

(1906-1989)

Egyszer egyik kritikusa megkérdezte Beckettet, kicsoda is Godot. A szerző így válaszolt: "Ha tudtam volna, -megírom a darabban." Beckett szerint az író hivatása, hogy élményeit a maguk egységében és komplexitásában fejezze ki, akkor is, ha a lusta közönség nem érti. Dublinban született, protestáns családban. Bármennyire furcsa is a későbbi Beckett-kép alapján, de igen népszerű diák volt, jó sportoló, társaságkedvelő. 1923-ban a Trinity College-ban francia-olasz szakos, 1927-ben végez. Kiváló eredményei alapján párizsi egyetemi lektor Lesz. Párizsban közeli kapcsolatba kerül James Joyce-szal és körével. Proust-ról ír tanulmányt, költői díjat nyer. 1930-ban visszahívják a dublini Trinity College-ba tanárnak, azonban hamarosan búcsút mond az egyetemi karriernek, s későbbi hőseihez hasonlóan vándorol, alkalmi munkákat végez. Beutazza Európát, majd Párizsban települ le, itt írja Murphy című regényét (1938) . A második világháború idején részt vesz a francia ellenállásban, majd az ír Vöröskereszttel tér vissza Párizsba, ahol ismét otthonra talál. Talán legtermékenyebb évei következnek. A Godot-ra várva 1952-ben jelenik meg franciául. Mint az író vallja, a tanult nyelv nagyobb művészi fegyelemre készteti. 1953-ban mutatják be a darabot Párizsban, Roger Blin rendezésében; újszerűsége miatt akkoriban számos vita kísérte, azonban többen már akkor is felismerték, hogy új korszakot jelez a XX. századi dráma történetében. További főbb drámái: A játszma vége (1957): egy vak ember tartózkodik egy üres szobában, mellette két másik ember egy-egy kukában; Az utolsó tekercs (1958) : egy öregember újra meghallgatja fiatalkori magnófelvételeit, azonban már nem sikerül megértenie őket; Némajáték; O, azok a szép napok (1961): egy színésznő monológja, aki fokozatosan süllyed, a közelében lévő férfival párhuzamosan, a homokban, míg a darab végére már csak a feje látszik ki. Beckett drámáit számos nyelvre lefordították, s világszerte játsszák.1969-ben Nobel-díjjal tüntetik ki. Amint meghallja a hírt; összecsomagol, s ismeretlen helyre távozik: nem kíván nyilatkozni, interjúkat adni. Az abszurd dráma, ahogyan Martin Esslin nevezte el, a kritikus szerint a sokkterápiára épül, a közönséget a lét értelmetlenségével szembesítve, védekező erőket szabadít fel. Ezek a tragédia katarzisát helyettesítik. Beckett drámái egy a korábbitól eltérő dramaturgiára épülnek. Szinte nincs cselekményük, a szereplők a lét perifériáján vegetálnak, nincs igazi karakterük, s nem folytatnak a hagyományos értelemben vett párbeszédet, mivel nincs közöttük igazi kommunikáció. Műveiben gyakoriak, mint a Godot-ra várva-ban is, a komplementer figurák: Vladimir a gyakorlatias, Estragon a költő, Pozzo az úr, Lucky a szolga stb. A dráma egy statikus helyzetet ábrázol, mely számos metaforikus értelmezést megenged. A várakozás válik életük egyetlen értelmévé. A párhuzamok és az ellentétpárok, mint arra Hankiss Elemér is utal egyik tanulmányában, a darab szerkezetének alapvető részei: a két felvonás egymásnak megfeleltethető motívumokból épül fel (pl., megváltás, elkárhozás, öngyilkosság, elmenni, itt maradni stb.). A darab tragikumát gagek, bohóctréfák, komikus szituációk oldják. Az állandó feszültség a remény és a reménytelenség, az illúziók. és a valósággal való szembenézés között így marad elviselhető. Magyarországon 1965-ben mutatták be a darabot a Thália Stúdióban, Kazimir Károly rendezésében, Kolozsvári Grandpierre Emil fordításában; kiemelkedő előadása volt a kaposvári 1975-ben, rendezte: Ascher Tamás.

Godot-ra várva
A drámákban általában nem a konfliktushelyzetet létrehozó eseményt, hanem annak az emberek sorsára tett hatását mutatják be, ábrázolják az írók. Az ötvenes évek legjelentősebb ír származású, francia nyelven író drámaköltőjének sok művében az egyéni élet kisiklása vagy egy világkatasztrófa már be-következett; és az ez utáni állapotot mutatja a be az alkotó. Tehát drámái általában állapotrajzok, s így az idő nem játszik szerepet bennük, de a helyszínek is eléggé körülhatárolatlanok. Ez a műveit általános érvényűvé, de egyben elvontabbá is teszi. Drámáinak többsége így látomásos jellegű példázat. Ezek tehát valamiféle végső állapotról szólnak: vagy az egyéni élet végső szakászáról, amikor már semmit sem tudunk megváltoztatni, tehetetlenek: vagyunk fizikai és szellemi képességünk jó részét és az illúzióinkat elvesztettünk, vagy az egész emberiség végső állapotáról, s ennek megfelelőek a az alakok és azok környezete is. Az író legáltalánosabb érvényű drámájában, a Godot-ra várva című művében is bár groteszken primitív, vegetáló alakok jelennek meg sivár, kietlen, kopár környezetben, de ezek még mindig nem olyan torz véglények, mint A játszma vége Clowja és Hammja, akik kukában laknak, vagy az Ó, azok a szép napok nyakig homokba ásott Winnie-je vagy annak párja, Willie. A végletesen pesszimista szemléletű író darabjai rögeszmeszerűen többször is fölidézik az egész emberiség pusztulásának, végső elsorvadásának látomását, s bár s ezek eléggé elvontak, de még így kopárságukkal, eszköztelenségükkel is hátborzongatóan riasztó hatást keltenek. A semmi jelenik meg kézzelfoghatóan és nyomasztó módon a színpadon. A Godot-ra várva szereplői sem hús-vér emberek, inkább szimbolikus alakok. Vladimir és Estragon társak, barátok; ők az életrevalóbb, szélesebb látókörű, ill. az élhetetlenebb, szűkebb látókörű ember típusát, Pozzo és Lucky az a úr és a szolga viszonyát testesítik meg karikatúraszerűen. Látjuk tehát, hogy a szereplők párokba rendeződnek s valamiféle általánosabb képlet megtestesítői. A mű zárt szerkesztésű, kevés szereplőt mozgat az író, ugyanakkor a sivár lelkületű szereplők prímitívek, s így a mű cselekménye is nagyon egyszerű. A két főszereplő a nevével valamiféle megváltást sejtető, de pontosan körül nem határolt alakot vár, aki végül is nem jön el. Hőseink így maguk próbálnak valami értelmet adni az életüknek de ez nem sikerül nekik. Közben találkoznak Pozzóval és Luckyval. Először a úr cipeltet óriási terhet a még így is boldog, elégedett Luckyval, majd a második találkozáskor Pozzót már vakon látjuk viszont, de a közben megnémult Lucky ugyanolyan odaadással szolgálja tovább. Azt tapasztaljuk tehát, hogy fokozatosan vesztik el képességeiket.
A főszereplőket épp az egyéníti, hogy nincs semmijük, főleg otthonuk. Csavargók, csak azért topognak mégis ugyanazon a helyen állandóan, mert Godot-t várják. Egyébként megverik őket, árokban alszanak, répát esznek, koldulnak. Üldözöttnek, kiszolgáltatottnak érzik magukat, hisz a helyzetűk valóban bizonytalan. De a drámában nemcsak ez, hanem szinte minden bizonytalan: meghatározatlan a hely és az idő. Nem tudjuk meg hogy pontosan kire várnak hőseink és miért. Az általánosabb szintű kérdésfelvetést, a lét problémák bemutatását alantas életmódjuk képe groteszk módon ellenpontozza. Egész életük szánalmas vergődés, hiábavaló próbálkozások sorozata, fokozatos leépülés A Godot-ra várakozásában üres fecsegéssel töltik ki az idejüket. Estragon a cipőjét húzza föl-le, azzal bajlódik, Vladimir többször akar öngyilkos lenni, de ez nem sikerül neki. A díszlet üres, kopár, csak egy fa van tájékozódási pontként, így különösebb cselekmény híján a kellékeknek nagyobb szerep jut: a cipőnek a kalapoknak, a kötélnek. Ezekkel szöszmötölnek vagy játszanak el a szereplők. A mű végén az öngyilkossági kísérletnél még a kötél is elszakad. A primitív környezetnek, életmódnak és figuráknak megfelelően a bohóctréfák alantasabb poénjai viszik sokszor előre a mű cselekményét. A szereplők veszekednek, rugdossák, leköpik egymást. A tehetetlen várakozásba Pozzo és Lucky, ill. a hírhozó fiú megjelenése hoz egy kis változatosságot. A mű zárt szerkesztése abban is megnyilvánul, hogy a második felvonásban az első főbb mozzanatai ismétlődnek meg kisebb variációval, mintegy aláhúzva, nem változik semmi, legfeljebb Lucky és Pozzo tovább korcsosul. A fiú mind a kétszer ugyanazt mondja: Godot most nem jöhet, de holnap feltétlenül jönni fog. A groteszk megjelenítés Beckett műveiben általában az abszurd életérzésnek a kifejezője. Az élet értelem nélküli volta, a létfeltételek bizonytalanság, az emberi kapcsolatok felbomlása a kiismerhetetlenség, a tájékozódási pontok hiánya a jellemző szerinte a világra. Mindezeket jól mutatják a szaggatott, ismétlésekkel, naiv kérdésekkel és visszakérdezésekkel, nevetségesen kisszerű félreértésekkel teli párbeszédek. Beckett olyan messzire jutott az emberi élet elkorcsosulásának bemutatásában, és olyan általános érvénnyel fogalmazta ezt meg, hogy az emberi világ ábrázolásában ezen az úton, ebben az irányban továbbmenni nem lehetett.

Vissza