Thomas Hardy |
|
A századvég legnagyobb angol regényírója, Thomas Hardy
(1840—1928) olyan témákat pendített meg műveiben, amelyek természetesek a mai
olvasó számára, de a korabeli közvéleményt felháborították. Csak élete végén
vált Anglia ünnepelt írójává. Vonzódott ahhoz a patriarchális, nyugalmas-derűs
falusi életformához, amelyet szülőföldjén, Dorchester vidékén megfigyelt, és
amely a század végén könyörtelenül áldozatul esett a modern ipari életforma
térhódításának. Regionális író volt, szűkebb hazája énekese. Ő maga is ott élte
le egész életét, írásaival Délkelet-Anglia az ősi angolszászból felelevenített
Wessex néven örökre bevonult az angol irodalomba.
A természettudományok minden addigit felülmúló nagyszerű eredményei, a régi
hiedelmeket megsemmisítő új felfedezések kor társai legjavához hasonlóan benne
is felébresztették a kétkedés szellemét, de az ontetszelgő viktoriánus
áloptimizmust és az egy ház vigaszát egyaránt elvetette. Életszemléletét Darwin
és Herbert Spencer tanai formálták. Általában az jellemzi Hardy írásait, hogy
hősei teljesen kiszolgáltatottak, nem cselekszenek, inkább csak történnek velük
a dolgok, a kegyetlen végzet akarata szerint sodródnak pusztulásukba. George
Eliot hősei — mint mondottuk — még választhatnak; Hardy előbbre jutott a
determinizmus és ezzel együtt a pesszimizmus útján.
Lényegében valamennyi hőse olyan, mint a végzet csapdájában vergődő állat, és
csak tragédia lehet a sorsa. A szabad akarat és determinizmus kérdésében a XIX.
századi angol polgári filozófia a mechanikus gondolkodás felé hajlott, s e
mechanikus szemlélet eredményeként a determinizmus fenyegető rémként üli meg
Hardy világát is. Egy determinált világban, ahol az ember a természet
minőségileg azonos része, egy olyan világban, amelyet szükségszerű törvények
szabályoznak, kevés lehetőség marad a hősi magatartásra. Csak a dialektikus
látásmód birtokában érthetjük meg, hogy a determináció béklyóba verő hatását
feloldhatja az ember tudatos felismerésen alapuló szabad választása. Hardy
világában éppen ez a szubjektív elem hiányzik, és mert ennek következtében nincs
választási lehetőség, szembeszállni reménytelen, győzni lehetetlen, lehangoló,
hősieden élet tárul az olvasó elé. Virginia Woolf szerint Hardy a legnagyobb
tragikus regényíró az angol irodalomban.
Pedig ő még igazi mesemondó, mint a nagy viktoriánusok. A mesteri meseszövés
részint a félbehagyott építészeti pályáján szerzett szerkesztőkészségről
tanúskodik — apja, aki jónevű építőmester volt, fiának is ezt a foglalkozást
szánta, és Hardy öt esztendeig dolgozott Londonban egy híres építész mellett —,
részint a reneszánsz dráma tekervényes-szövevényes felépítésére emlékeztet. De a
regényvilág távolról sem a régi már. Általában nem a társadalomhoz való
viszonyukban ábrázolja hőseit, hanem szenvedélyeik, leginkább a szerelem
kelepcéjében. A társadalmi panoráma háttérré szűkül, a társadalmi színjáték
néhány kiemelt hős egyéni tragédiájává módosul. Az egyéni tragédiát
mellékszereplők kórusa kiséri, de utolsó regényében már ez is elmarad.
Hírneve az úgynevezett „Wessex regényekhez" (Wessex Novels) fűződik. Az 1870 és
1896 közt keletkezett művekben szinte fokról fokra fejlődött, bontakozott ki
alkotó tehetsége. Az első regények még hagyományos eszközökkel rajzolt falusi
idillek, a Far from the Madding Crowd (1874 — A lármás nyüzsgéstől messze)
azonban már átmenet a tragédiák sötét világába. Falusi pásztorregénynek indul,
de az Édenbe belopakodik a városból jött csábító. Itt még nem teljes, nem
mindenkire kiterjedő a tragédia. Igaz, a paradicsom elvész, de Gabriel Oak,
amint neve is mutatja (oak = tölgy), még erős, küzdésre képes egyéniség. A címet
Hardy Thomas Gray egyik költeményéből, az angol irodalom egyik leghíresebb
elégiájából vette. Az idézett sor magyar fordítása Jékely szavaival „az őrült
tömeg zajától messzire".
Az Otthon, a szülőföldön (1878) már a tönkrement remények, megcsalt várakozások
fájdalmas története. A regény azt példázza, hogy csak az remélhet boldogságot,
aki felolvad az emberi életet körülvevő természetben, szinte eggyé válik vele.
Eustacia, a városi civilizáció gyermeke, aki fellázad a puszta ellen és elvágyik
onnan, kihívja maga ellen a tragikus sorsot, és tönkreteszi szeretteit is.
A weydoni asszonyvásár (1886) hátterében már a kapitalista viszonyok
térhódítását, a burzsoá hajlamok ébredését észleljük a falusi életformán belül.
A regény hőse Henchard, parasztból lett kapitalista, a self-made man típusa.
Alacsony sorból a polgármesterségig küzdi fel magát ez az elnézést nem ismerő,
konok ember, aki feltartóztathatatlanul rohan a vesztébe. Fiatalon, egy részeg
éjszakán eladja feleségét egy matróznak. Aztán bornemissza lesz és magas
pozícióba jut, de hazug alapokra épít, mert múltjának sötét foltját nem tudja
kitörölni az életéből. Életútja végén a keserű magányosság, a teljes
elhagyatottság, számkivetettség várja. Amire eljut addig a felismerésig, hogy
szeretet és barátság nélkül sivár az élet, mindenki megtagadja. A fiatal skót
Farfrae-t szeretné a barátjának tudni, eladott felesége és a matróz leányának,
Elizabeth-Jane-nek a gyermeki szeretetére áhítozik, de mindketten elfordulnak
tőle. Aztán Farfrae közéleti pozícióit és leánya kezét is elnyeri, és Henchard a
szó szoros értelmében kivert kutyaként fejezi be életét.
Hardy két utolsó nagy regénye kemény szókimondásával kihívta maga ellen a
polgári tisztességet féltve őrző közvélemény haragját. Az Egy tiszta, nő (Tess
of the d'Urbervilles, 1891) címszerep lőjét, a szépséges, romlatlan parasztlányt
egy aljas gazember elcsábítja, törvénytelen gyermeke meghal, és a férje
eltaszítja, amikor az esküvő után meghallja vallomását. Végül megrontója fogadja
be, s Tess fájdalmában és keserűségében megöli őt, amikor férje mégis visszatér
hozzá. A társadalom törvényei szerint ezért meg kell bűnhődnie; felakasztják.
„Az »Igazságnak« elég tétetett, és a Halhatatlanok Elnöke,
Aischylos kifejezésével élve,
megszűnt tovább szórakozni Tess-szel." Hardy ítélete nyilvánvaló kora erkölcsi
felfogása felett: az ő szemében Tess tiszta teremtés, akit megcsaltak,
elcsábítottak, aki elvesztett boldogságáért áll bosz-szút csábítóján, a
társadalom szemében azonban megesett leányanya, akinek gyermekét a pap nem
kereszteli meg, és gyilkos, akit az igazságszolgáltatás kivégeztet. Mindenki
tudta akkoriban, hogy kiszolgáltatott fiatal lányokat büntetlenül elcsábítanak,
de senki sem mert írni róla. Hardy bűne az volt a korabeli társadalom szemében,
hogy nemcsak írt e témáról, hanem az elcsábított lányt, Tesst tiszta nőnek
merészelte nevezni — és ábrázolni. A regénynek szimbolikus mondanivalója is van:
Tess pusztulása a romlatlan-naiv falusi életforma feltartóztathatatlan
elmúlásának jelképe. Hardy és a közfelfogás ellentéte még jobban kiéleződött a
Lidércfény (Jude the Obscure, 1896) című regényének megjelenésekor. Ebben már a
város felé fordul figyelme. Jude, a munkásosztályból származó entellektüel nem
érzi magát otthon a falusi közösségben, szerelme, Sue pedig modern nő, aki
intellektuális és szexuális vágyak között vergődik, és akit majd csak Lawrence
ért meg igazán. Ralph Fox „a szenvedés jajszavát" hallotta ki e műből, amely az
író egyetlen igazán modern regénye, az egyetlen, amelyben Ibsen és Strindberg
kortársát ismerjük fel. Teljesületlen ambíciókról szól a könyv, de Jude, a
munkásifjú tudományos ambíciói csak kora társadalmában teljesíthetetlenek, így
ez Hardy legosztálytudatosabb regénye is. Ebből a műből, amely a házassági
kötelékek szentségének kérdését is felveti, már hiányzik a kórus, és hiányoznak
a többi regényére jellemző, iköltőiségükben elragadó természeti képek. Jude és
Sue, az emancipált nő, a konvenciók kínzókamráiban szenvednek és pusztulnak el
és Jude koravén fiacskája, aki magát és két testvérét felakasztja, már mintha a
jövőt idézné. A századvég emberét a hitetlenség, kétkedés, irányvesztettség
jellemezte; erről vall Hardy, amikor benyomásai nak zavaros halmazát egy
bűvészmutatványtól megijesztett gyermek látomásához hasonlította. És ezt a
zavarodottságot a következő generációnál, mint a koravén fiúcskánál is, már a
reménytelen kiábrándulás váltja fel.
A holdhoz Hold, mit láttál a Föld felett, Kosztolányi Dezső fordítása |
Büszke dalnokok Rigó zeng, az alkony zenésze, E sok újdon madár egy éve Szabó Lőrinc fordítása
|
A korabeli kritika nem értette meg Hardyt, mert ahogy az író keserűen
megjegyezte, a kritikusok abból a téves feltevésből indultak ki, hogy „a világot
azért teremtették, hogy kellemes tartózkodási hely legyen az ember számára".
Hardy ezzel szemben éppen azt példázta műveiben, hogy ez a világ, ez a
társadalom az alapjában jó, tiszta embert is tönkreteszi. A weydoni asszonyvásár
végén leszögezi, hogy „a boldogság csupán esetleges epizód a szenvedés általános
drámájában". A regényvilág tragikussá sötétül Hardynál, lidérces érzés üli meg
az olvasót; a modern regény megszületésének vagyunk tanúi. Egy kritikusa szerint
Hardy legnagyobb regényeiben a modern idők számára írt tanmesét.
A támadások annyira elkeserítették az írót, hogy a Jucle-dal örökre búcsút
mondott a regényírásnak, és fiatalkori szerelméhez, a költészethez tért vissza.
Férfias erő jellemzi költeményeit, melyekben Ezra Pound a regényíráson
iskolázott mestert méltatta. Szülőföldjéhez költeményeiben is hű maradt, első
kötete Wessex Poems (Wessexi költemények) címen jelent meg 1898-ban. Lírájának
nagy része személyes jellegű, nem keresett nagy, megrázó epikus témákat, a
mindennap apró eseményeiről írt. Gondolatait leggyakrabban az emberi lét
tragikuma foglalkoztatta, személyes lírája is általános emberi érvényűvé válik
dalban, balladában, elégiában egyaránt. Keserű, pesszimista mondanivalója
ellenére van valami megnyugtató lírájának hangnemében, csendes, nyugodt költői
hangjában, mélységes humánumában.
Nemcsak regényei távolodnak el a viktoriánus műfajtól, lírájában is már a XX.
századi életérzés képviselője. A formájukban konvencionális versek gyakran
újszerű mondanivaló hordozói. Egy alapvetően ellenségesnek érzett világban a
tágabb közösségből kiábrándulva csak a két embert összekötő szeretetben találhat
menekvést a végső pesszimizmusból a modern ember.
Élete végére az elismerés is beköszöntött hozzá. Címekkel halmozták el, epikus
drámáját szabadtéri színpadon adták elő, regényeit dramatizálták,
megfilmesítették. Élte alkonyán a fiatal írónemzedék tagjainak látogatásai
tették elviselhetőbbé magányát, 81. születésnapján százhat fiatal író közös
levélben üdvözölte. , Ebben többek között így írtak: „Ön regényeiben és
verseiben tragikus látomást vázolt fel az életről, ezt jellemismeretével
hitelessé tette, humora jótékonyságával enyhítette, és az emberi szenvedés és
kitartás iránti rokonszenvével megédesítette. Megtanultuk Öntől, hogy a büszke
szív a legzordabb sorsot is leigázhatja, még akkor is, ha aláveti magát
csapásainak .. . Mindenben, amit Ön leírt, olyan ember szól, akit tradíció
nevelt, büszkeség támogatott, és aki kitartott "a vereségek súlya alatt is."
Méltóbb megemlékezést talán nem is írtak erről a tépelődő, kételkedő, sokat
szenvedett nagy művészről. Anglia nagyjai között, a Westminster Abbey-ben
temették el, szíve azonban, ahogy kívánta, szűkebb hazája, Wessex földjében
pihen.
(In: Szenczi - Szobotka - Katona: Az angol irodalom története)
copyright © László Zoltán 2009 - 2010
e-mail: Literatura.hu