Daidalos

DAIDALOS ÉS IKAROS

Daidalos, az athéni ezermester, féltékenységből megölte Talós nevű unokaöccsét és tanítványát, a fazekaskorong és a fűrész feltalálóját. Az areopág ezért halálra ítélte, de ő Krétába menekült és itt Minós király szolgálatába állott. Mikor Minós feleségének, Pasiphaénak, félig bika alakú gyermeke született, a Minótauros, Daidalos építette számára a labyrinthost. De Minós azután sem engedte el maga mellől. Daidalos megunta már Krétát és a hosszú számkivetést és megérintette lelkét a honvágy, de minden oldalról tenger állta útját. - A földön és a tengeren feltartóztathat, de az ég bizton nyitva áll - gondolta magában -, meneküljünk arra. Mindent elfoglalhat, de nem foglalja el a levegőt Minós.

Mondta és elmerült a még ismeretlen művészetben, hogy megújítsa a természetet. Tollakat rakott egymás mellé, a legkisebb után egyre nagyobbakat, majd a legnagyobbat egyre kisebbre váltva, mintha halmon nőttek volna, vagy mint ahogy a pásztorsípon a különböző nagyságú nádszálak sorakoznak egymás után lassú emelkedéssel. Aztán a középen lenfonállal fűzte össze őket, alul viasszal kötötte meg s amint így összeállította, egy kevéssé meghajlította, hogy az igazi madarakat utánozza vele. Mellette állt fia, Ikaros, s nem tudta, hogy saját vesztében gyönyörködik. Ragyogó arccal a szélben libegő pelyhek után kapdosott, majd hüvelykujjával a sárga viaszt puhítgatta, és játékával hátráltatta atyja csodálatos munkáját.
Mikor az utolsó simítást is elvégezte alkotásán a művész, a kettős szárny közé lendítette testét és függve maradt a meglebegtetett levegőben. Kitanította gyermekét is: - Mindig középre tarts, nehogy, ha alant repülsz, a tenger habja nehezítse el tollaidat, ha pedig magasabban, a tűz égesse össze. A két szélsőség közt a középen haladj, nem kell a csillagokat sem vizsgálnod, hogy tájékozódj, elég, ha engemet követsz. S megmutatta, hogy kell repülni és a fiú vállaihoz illesztette az újfajta szárnyakat. Míg evvel babrált és oktatgatta fiát, könny áztatta ráncos öreg arcát és megremegett az apai kéz. Megcsókolta, mintha tudta volna, hogy ezek az utolsó csókok, s szárnyain felemelkedve ő repült elöl és aggódott útitársáért, mint madár, mikor gyönge fiókáját a magas fészekből az égi útra bocsátja. Még biztatta, hogy jöjjön utána és tanítgatta a vészt hozó művészetre, s mozgatta a saját szárnyait és hátra-hátra nézett fiára. Megbámulta őket a halász, miközben remegő nádszállal leste a zsákmányt, vagy egy pásztorember, botjára támaszkodva, vagy szántóvető az eke szarva mellett. S aki látta, amint a levegőt szelték, isteneknek hitte őket. S már bal felől Héra szigete, Samos, és Délos és Paros mind elmaradtak, jobbra Lebinthos volt és a mézben gazdag kalymné, mikor a fiú örülni kezdett a vakmerő repülésnek, elhagyta vezetőjét és az ég felé vágyódva magasabbra vette útját. A hevesen tűző nap szomszédságában meglágyult a viasz, ami összetartotta a tollakat, és szétfolyt. Szárnyait elvesztve, meztelen két karját már hiába rázta, nem tudott a levegőben megkapaszkodni. Zuhanás közben még atyja nevét kiáltotta. De hamarosan elnyelték a sötétkék hullámok, amelyeket aztán róla neveztek el Ikarosi-tengernek.
A szerencsétlen apa - de már nem is apa - utána kiáltott :
- Ikaros ! Ikaros ! hol vagy? Merre keresselek? Ikaros ! - ismételte hangos szóval, amíg csak meg nem pillantotta a tollakat a habokban. Akkor már mindent értett és elátkozta saját művészetét és fia holttestét átadta a sírnak. Ahol eltemette, Ikarostól kapott nevet a vidék.

További információk a témáról és minden egyébről:

Vissza