Orpheus Kalliopé múzsának és Oiagros folyamistennek, mások szerint magának Apollónnak volt a fia. Csodálatosan szép éneke még az alvilág urait is meglágyította. Felesége, Eurydiké, a folyó partján játszadozott társnőivel, a dryasokkal, a fák istennőivel, mikor meglepte őket Aristaios, Apollón fia, a pásztoristen és a méhek kedvelóje. Futott előle Eurydiké és futtában nem látta a mérges kígyót a magas fű között, ez megmarta és a kígyómarás a halálát okozta. Betöltötte hangos sirató énekkel a dryasok kara a hegyeket, velük sírtak a Rhodopé hegység sziklavárai, a Pangaion csúcsa, Rhésos harcias földje, a geták népe és a Hebros folyó és egész Thrakia. Maga Orpheus lantja zengő hangjában keresett vigasztalást és egyedül bolyongva a parton, csak Eurydikét énekelte; róla énekelt, amikor a nap felkelt, és róla énekelt, amikor a nap lenyugodott. Elment a Tainaron hegyfokához is, az alvilág torkának tátongó mélységéhez, s a fekete félelemtől sötétlő ligetbe hatolt. Ott az alvilág félelmetes királya elé járult, hogy kérlelje emberi könyörgésekre meglágyulni nem tudó szívét. Énekére megindultak az Erebos mélyére rejtett lakukból a könnyű árnyékok, a napvilágtól megfosztott emberek képmásai, s jöttek sűrű rajban, mint ahogy a lombos ágakon a madarak ezrei bújnak meg, mikor az este vagy a téli vihar a hegyekből összetereli őket. Jöttek anyák és férjek, nagyszívű hősök, akik már eleget küzdöttek az életben, gyermekek és hajadon leányok és ifjak, akiket még szüleik előtt helyeztek máglyára, mindazok, akiket a fekete iszap, a Kókytos folyó és az undok mocsár lomha vize köt meg és a Styx kilencszer körülfolyó árja tart fogva.
Elcsodálkozott az éneken Hadés palotája, sőt maga a Tartaros legbelsőbb zuga is, és az eumenisek, kiknek a hajába sötétkék kígyók fonódtak. Nyitva felejtette három száját a Kerberos, és Ixión kereke megállt. Persephoné, az alvilág királynéja is megilletődött és visszaengedte Eurydikét, csak azt kötötte ki, hogy férje mögött menjen fel a napvilágra s míg fel nem érnek, ne nézzen hátra Orpheus. Hanem Orpheus eszét elvette a vágy hitvese után - megbocsátható vétek, ha egyáltalán ismernék a megbocsátást az alvilági istenek -, s már majdnem felértek a napvilágra, mikor megállt hirtelen és visszanézett. Ezzel meghiúsult minden, amit elért, az alvilág engesztelhetetlen urával kötött szerződést ő maga szegte meg, recsegő hang hallatszott háromszor az Aornos mocsár felől, és szomorúan mondta Eurydiké : - Engem, szegény hitvesedet, és téged, Orpheus, a te meggondolatlanságod veszített el. Ime visszahív már a kegyetlen végzet s két szememre újra álom borul. Isten veled, a nagy éjszaka vesz körül és sodor magával, csak erőtlen kezemet nyújthatom feléd még egyszer, de nem lehetek többé a tiéd. - És eltűnt Orpheus szeme elől, mint a füst, mely szerteoszlik a levegőben. Az hiába kapkodott az árnyék után, és hiába akart oly sokat mondani neki, többé nem látták egymást. Kharón, az alvilág révésze, nem engedte meg még egyszer, hogy átkeljen az alvilágot elzáró mocsáron Orpheus. Mit tehetett, hová vonszolhatta magát, kitől kétszer ragadta el hitvesét a halál? Mivel engesztelhetné meg a holtak lelkeit, az alvilági istenségeket? Eurydikét már, mint hűvös árnyékot, a Styx vizén vitte a csónak. Mondják, hogy hét álló hónapon át siránkozott egy szikla alatt, a Strymón folyó elhagyott partján, és szomorú sorsát újra meg újra elénekelte, és énekére meglágyultak a tigrisek, megindultak a kemény tölgyfák. Mint mikor a nyárfa árnyékában a gyászoló fülemüle elveszett fiókáin kesereg, melyeket a keményszívű szántó-vető kiszedett a fészekből, mikor még tolluk sem volt, és az anyamadár egész éjszaka siratja őket, az ágon ülve, nem fogy ki az énekből, és bús panaszával betölti az egész vidéket.
Orpheusnak sem kellett többé a szerelem, s nem lelt vigasztalást új menyegzőben. Magányosan nézte a sivár jeget a hyperboreiosok földjén, a Tanais folyó havas vidékét és az örök dérrel belepett mezőket.