HADÉS |
Hadés vagy Aidóneus, a láthatatlan isten, mélyen a föld alatt
uralkodik, örök elszigeteltségben az istenek és az élők világától. Az ő sisakja
láthatatlanná tesz, az ő birodalmába nem hatol napsugár, a földrengés idején maga
Hadés is retteg, hogy felszakad a föld, és birodalma feltárul az élők szemei előtt.
Más hagyományok szerint nem függőleges irányban - mélyen a föld alatt -, hanem
vízszintes irányban - a messze nyugaton, amerre a nap lenyugszik - kell azt a
mérhetetlen távolságot elképzelni, mely a holtak birodalmát az élőktől
elválasztja. A kétféle elképzelés sokszor keveredik egymással, anélkül, hogy az
ellentmondások kiegyeztetésére gondolnának : a halál nagy titkaival szemben sokkal tehetetlenebbnek
érzi magát a hivő, hogysem az ellentmondó képzetek ellenőrzésére vállalkozni
merne. Az alvilág bejáratát különböző helyi hagyományok a föld különböző
nyílásaihoz, mély szakadékokhoz, sötét tavakhoz fűzték, némelyek szerint
Lakedaimón déli hegyfokánál, a Tainaronnál van ez a bejárat, mások szerint
"ahol a madár sem jár" : az alsó-itáliai Aornos ("madártalan",
latinosan : Avernus) tónál. A halottak testéből eltávozó lélek a halott alakját
őrzi, de testetlenül, mint az árnyék. A halál után az Akherón folyóhoz érnek a
lelkek, Hermés pykhopompos vezeti őket odáig. Kharón, az alvilág révésze, csak
azokat veszi csónakjába, akiket hozzátartozóik annak rendje s, módja szerint
eltemettek. A temetés szokása különböző időkben és helyeken különböző volt,
mégis a történeti görögségben a halottégetés uralkodott az elhantolás felett. A
hamvakat hamvvederbe gyűjtötték, ezt esetleg eltemették és sírdombot hantoltak
föléje. Akik vízbe fúltak, vagy akiknek a holtteteme más okból nem volt
hozzáférhető a kegyeletes rokonok és barátok számára, azoknak legalább szimbolikus
sírdombot emeltek hazájukban, ez volt a kenotaphion, "üres sír", mely
Kharónt jobb híján szintén kielégítette. A halott szájába pénzdarabot, obolost
tettek, hogy ki tudja fizetni Kharónnak a révpénzt. Az alvilág bejáratát háromfejű
kutya, a Kerberos őrzi. Alvilági folyók gyanánt még Léthét, a "feledés"
vizét említik (aki iszik belőle, elfelejti földi életét), valamint a Kókytost, a
"jajveszékelés" folyóját, és Styxet, az alvilágot áttörhetetlen erővel
elhatároló folyót, melyre esküdni a legszentebb, legmegtörhetetlenebb esküvésnek
számított.
Hadés az alvilág királya, Persephoné a királynéja. Az
ő uralmuk alatt élnek az alvilági lelkek, az örömtelen sötétben. "Inkább
lennék a legutolsó napszámos, akármilyen szegény ember szolgálatában, mint király
valamennyi halott fölött" - mondja Akhilleus lelke az
alvilágba élve leszálló Odysseusnak. De a misztériumokon
kívül is volt vigasztalóbb tanítás a halálról. Az alvilági igazságszolgáltatás
a bűnösöket kegyetlen büntetésre ítéli, de a jámbor emberek leikei számára
nyitva áll az út a Boldogok Szigete felé, vagy az Élysion asphodelosszal benőtt
mezőire, ahol Éósnak, a Hajnalnak a szerelmese, Orión, a híres vadász űzi a vadat,
és általában minden lélek halála után is régi kedvteléseivel foglalkozik. A
beavatottak számára boldog elnyugvás a halál, a beavatatlanok az alvilágban is
örökké kielégítetlenek maradnak, rostában hordják a vizet és lyukas hordót
töltögetnek; ez a misztikus tanítás a halálról. A misztériumokba való beavattatás
telost, mindennek boldog "befejezését" ígéri, tökéletes kielégülést.
Abban a vallásos felfogásban viszont, mely nem a misztikus élményre, hanem az
igazságra, bűn büntetésére, jámborság jutalmazására alapítja a világ rendjét,
ugyanez a mítosz más értelmezést kap. Az örök nyugtalanság, minden törekvés
halálos meghiúsulása, az örökkévaló kielégítetlenség a nagy bűnösök tipikus
alvilági büntetése. Danaos ötven leányát nagybátyjuk, Aigyptos ötven fia üldözte
szerelmével. Danaos hiába menekült Libyából a Pallas Athéné
segítségével épített hajón Argosba, a gyűlöletes rokonházasságtól nem tudta
megoltalmazni leányait. Végül is tőrt adott mindegyiknek, hogy a kikényszerített nászéjszakán öljék meg férjüket. Úgy is történt, csak
Hypermnésira kímélte meg férje, Lynkeus életét, mert gyöngéd szerelem ébredt
benne iránta; ezért kettejöknek mint a hitvesi szerelem példaképeinek szenteltek
utóbb templomot. A többire haláluk után rettenetes büntetés várt: Danaos
férjgyilkos leányai, a Danaisok vagy Danaidák az alvilágban lyukas hordóba hordják a
vizet örökké. Sisyphos, Korinthos egykori királya, ki, míg élt, az idegeneket
meredek szikláról a tengerbe lökte, az alvilágban örökké visszagördülő sziklát
hengerít a hegyre. Tantalos, a lydiai Sipylos királya,
Pelops és Niobé atyja, Zeus kedveltje volt, és halandó létére az istenek lakomáin
vehetett részt. De, hogy próbára tegye az istenek mindentudását, saját gyermekét
vágta le és tálalta fel az isteneknek. Az istenek felfedezték a szörnyű tettet,
feltámasztották a szétdarabolt fiút és a kegyetien apát megbüntették. Más
hagyomány szerint az istenek lakomáiról elcsent nektárral és ambrosiával merte
halandó barátait kínálni. Örök szomj és örök éhség lett a büntetése az
alvilágban: térdig áll a vízben, de ha lehajol, szomjas szája elől szétfutnak a
habok, fölötte gyümölcstől roskadó ágak, de ha utána nyúl, elérhetetlen
magasságba emelkednek. Oknos kötelet fon, mely soha nem készülhet el, mert mire
elkészülne, felfalja a szamara. A legsúlyosabb büntetések színhelye gyanánt
különben legtöbbször az alvilágnál, Hadésnál, illetőleg Hadés birodalmánál is
mélyebben fekvő Tartarost említik. Itt szenved Tantalos mellett Ixión, a lapithák
királya, Peirithoos atyja, ki Hérára merte a szemét vetni,
amiért avval büntette meg Zeus, hogy örökké forgó tüzes kerékhez kötöztette. Itt
szenvedtek a legyőzött titánok és Tityos, Gaia óriásgyermeke, kit Apollón és Artemis nyilai öltek meg,
mert anyjukat, Létót, akarta bántalmazni. Örök kín a
büntetése : máján szünet nélkül két keselyű
lakmározik.
További információk a témában és egyebekben:
copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu