Charlotte Bronte
|
A Bronték. története fölér egy regénnyel. Életrajzukat meg is írta már
1857-ben a tehetséges Mrs. Gaskell, Charlotte-ot téve meg hősnőnek, mint aki
legtovább élt, s akinek még életében kijutott a sikerből. A történet
érdekességét csak fokozza, hogy a három nővér irodalmi pályafutása drámaian
rövid ideig tartott. Emilyé és Anne-é mindössze egy-két évig. Charlotte-é is
alig egy évtizedig.
Apjuk kettős értelemben is alulról, Írországból és
szegényparaszti sorból küzdötte föl magát az egyetemre s a szószékig. Gyermekei
kicsinyek, mikor a család Haworthba kerül, a yorkshire-i dombok, a hanga
borította „zengő magaslatok" közé, egy istenhátamögötti fészekbe. Az anya korán
meghal, s pár évvel később sírba száll a két legidősebb leánygyermek is. Az
életben maradtak közül korra Charlotte a legnagyobb - termetre azonban piciny,
törékeny lesz egész életében -, utána Branwell következik, az egyetlen fiú, a
család nagy reménysége, aztán a szép és zárkózott - még brontei fogalmak szerint
is túlságosan zárkózott - Emily s végül a bájos, szelíd Anne. A gyermekek egy
anyai nagynéni gondozása alatt, mégis magukra hagyatva nevelkednek.
Charlotte
és Emily első találkozása a külvilággal életreszóló keserűséget oltott szívükbe.
Két kis nénjükkel együtt a Cowan Bridge-i iskolába kerültek, egy papi gyermekek
számára létesített jótékonysági intézetbe, ahol mindazokon a szenvedéseken
keresztül kellett menniök, amelyeket később Charlotte a ]ane Eyre-ben
megörökített. A regénybeli Helen Burns az egyik Bronte lány, Mária emlékét őrzi.
A két idősebb testvért halálos betegen vitték haza az intézetből, s nemsoká
hazakerült Charlotte és Emily
is. Otthon a négy élénk fantáziájú gyermek - nyolcadik-tizedik évükben jártak —
ekkor kezdett kialakítani egy ábrándvilágot. Charlotte leírja, hogyan ültek egy
este a konyhában, kint zúgott a téli szél, bent a tűz kellemes meleget
árasztott, s világított is egyben, mert a takarékos cseléd nem engedett gyertyát
gyújtani. S akkor hirtelen az az ötletük támadt, hogy mindegyikük választ
magának egy-egy szigetet, s benépesíti kedvenc hőseivel, akik közt nemcsak a
Napóleon-verő Wellington, hanem Walter Scott
is ott volt. Más alkalommal Branwell játékkatonái indították el hasonló
kalandozásra gyermeki fantáziájukat. A fakatonákból sarjadt „tizenkét ifjú"
országot alapít Afrikában, felépíti Üvegvárost, s ezen a csodálatos helyen
megindul az élet, folyóiratok, könyvek jelennek meg, politikai harcok tombolnak,
a háború és a béke eseményei követik egymást. Megjelenik az Ifjak Lapja, a
legváltozatosabb tartalommal, képekkel, hirdetésekkel. A Bronte gyermekek
különös irodalmi tevékenységének vagyunk tanúi. Apró füzetek, sűrűn tolongó
betűk. S a legenda egyre bővül. A közös világ idővel kettészakad, Charlotte és
Branwell Anglia fölött uralkodik, ahol szilaj indulatú és ellenállhatatlan
byroni hősök veszik be gyönyörű szép hölgyek olvadékony szívét, Emily és Anna
pedig a komor, ködös Gondal
ossziáni tájain szövögeti a szenvedély történeteit, írnak prózát és
verset, kitalálnak számtalan mesét, megrajzolnak tömérdek jellemet. Ezek a maguk
mulatságára írt zsengék nagyobb terjedelmet adnak ki, mint a nővérek felnőtt
korban publikált valameny-nyi regénye. S nem nehéz kimutatni, hogy az érett,
nagy művek számos gyökérrel kapaszkodnak ebbe a gyermeki álomvilágba.
De az
irodalom egyelőre nem tudatos cél nekik, csak ösztönös passzió. Branwellből, nem
kétséges, híres író lesz vagy nagy festő - de milyen jövő vár három szegény,
vidéki lányra? Lehet belőlük nevelőnő intézetben vagy magánháznál, s egyszer
talán maguk nyithatnak iskolát. A három nővér tíz éven át - 1835-től 45-ig -
megtesz minden tőle telhetőt, hogy ezt a tervet sikerre vigye. Emily csak
intézetben próbálkozik, rövid pár hónapig, Charlotte és Anne családoknál is
tartósabban elidőz. Nemcsak regényeik - Charlotte Jane Eyre-je, Anne
nevelőnő-regénye, az Ágnes Grey - őrzik ekkori élményeiket, hanem Charlotte
levelei is, például az, amelyiket Emilyhez írt, s amelyben beszámolt egy
yorkshire-i gyároscsaládnál szerzett első tapasztalatairól. Az elkényeztetett
csemetékkel nem lehet bírni, a ház úrnője mélységesen lenézi a nevelőnőt, s
igyekszik munkaerejét minél jobban kihasználni. „Világosabban látom, mint
valaha, hogy a nevelőnőnek nincs külön léte, s nem tekintik értelmes élőlénynek,
csak amennyiben terhes kötelességeinek teljesítéséről van szó ..."
Az
iskolaalapítási terv, részben e keserves tapasztalatok hatására is, egyre
határozottabb formát ölt bennük. De hogy valamelyes sikerre számíthassanak, meg
kell tanulniok franciául. Charlotte és Emily Brüsszelbe utazik, beiratkoznak egy
intézetbe, rettentő elhagyatottnak érzik magukat, s csodálatos előhaladást
tesznek a francia nyelvben. Emily mindössze tíz hónapig tartózkodik itt,
Charlotte még visszatér egy évre, s most már nemcsak tanul, hanem tanít is.
Félénk, de annál mélyebb vonzódás támad benne az igazgató, bizonyos Héger úr
iránt, hazatérése után levelez vele, s nem felejti el egész életében.
1845
fontos év a Bronték történetében. Az iskolaalapítás nem sikerül, egyetlen
tanítvány sem jelentkezik. A lányok nagyon elégedetlenek magukkal. „Nemsokára
harmincéves leszek - írja Charlotte -, és még semmit se csináltam." Branwell egy
ideig ugyanannál a családnál nevelősködik, mint Anne, Egy napon hirtelen
elbocsátják. Most már bálványozó nővérei előtt is világos: sosem fogja beváltani
a hozzáfűzött reményeket. Tehetsége kevésnek bizonyul, akarata semmi. Egyre
jobban belefeledkezik az alkoholba, az ópiumba. A család büszkeségéből a család
szégyene lett. Az összképet egy mogorva apa egészíti ki, akinek egyre romlik a
látása, s akit Branwell időnként azzal fenyeget, hogy megöli.
De a kudarcok
mellett nagy eredménye is van ennek az évnek. Charlotte így emlékezik erre
később: „1845-ben, egy őszi napon, véletlenül egy kéziratos verseskötetre
bukkantam. A kézírás Emily
húgomé volt. Természetesen nem lepődtem meg, ismertem Emily tehetségét, s
tudtam, hogy ír verseket. Mikor ezeket elolvastam, amit éreztem, több volt
meglepetésnél: mélységes meggyőződés, hogy nem közönséges zöngeményekkel van
dolgom, egyáltalán nem olyasfajta versekkel, amilyeneket nők szoktak írni. Ügy
találtam, ezek a költemények tömörek, elevenek, eredetiek. Zenéjük is sajátos
volt: vad, mélabús, felemelő ..."
Kiderül, hogy Charlotte és Anne sem torpant
meg a gyermekkori kísérleteknél, nekik is vannak érett költeményeik. Közös
kötetet állítanak össze, amely 1846-ban saját költségükön meg is jelenik. De a
címlapra restellik fölírni a nevüket. Currer, Ellis és Acton Bell néven, férfi
álarcban jelentkezik a három nővér az irodalomban. Egyelőre nem nagyon vesznek
róluk tudomást. Ez azonban nem szegi kedvüket. Kevés idő múltán már mindegyik
egy-egy regénnyel ostromolja a londoni kiadókat. Emily és Anne művét - az Üvöltő
szelek-et és az Ágnes Grey-t - hamarosan el is fogadják, Charlotte
elsőszülöttjét, a Professzor-t azonban minden kiadó visszautasítja. 46 nyarán
Charlotte Manchesterbe kíséri apját, akin hályogoperációt kell végrehajtani. S
míg Bronte tiszteletes úr lábadozik, s lassanként visszanyeri szeme világát,
leánya az idegen környezetben hozzákezd új regényéhez, a ]ane Eyre-hez. Otthon,
Haworthban húgai érdeklődve hallgatják a készülő mű tervét, de vitába szállnak
Charlotte-tal. Egy regényhősnő csak akkor lehet érdekes, ha szép. „Bebizonyítom,
hogy nincs igazatok - válaszol Charlotte. - Hősnőm éppolyan jelentéktelen és
kicsi lesz, amilyen én vagyok, s mégis kelt majd akkora érdeklődést, mint a ti
szépségeitek."
Charlotte regénye még 1847 októberében megjelenik, két
hónappal megelőzve az Üvöltő szelek-et és az Ágnes Grey-t. Nagy feltűnést kelt,
s teljesen homályba borítja Emily remekművét. Az Üvöltő szelek-ről némelyek
egyszerűen azt hitték, hogy a ]ane Eyre szerzőjének korai próbálkozása. Az
álnevek mögött rejtőző szerzőknek ez a téves azonosítása némi zavart támasztott
egy amerikai kiadóban. Charlotte és Anne rémülten szalad föl Londonba, hogy
tisztázza a helyzetet. A londoni kiadó meg Charlotte regényének lektora hamar
kiheveri a meglepetést, amelyet a férfinevet viselő két vidéki kisasszony
váratlan jelentkezése okoz. Megmutatják nekik London nevezetességeit, nem hagyva
ki a Sevillai borbély előadását sem az operában. Charlotte szinte belebetegszik
a kétnapos látogatásba, az izgalmakba, a boldogságba, hogy londoni hírnevét
megízlelhette.
A vígjátéki jelenet után tragikus felvonások következnek.
48 szeptemberében meghal Branwell, decemberben Emily, akit Charlotte mindenkinél
közelebb érzett a szivéhez. 49 májusában Anne következik, miután második regénye
is napvilágot látott.
A londoni kiadó szeretné, ha a ]ane Eyre szerzőjétől
minél sűrűbben publikálhatna további regényeket, Charlotte azonban világosan
látja, hogy élményanyaga rendkívül szűk, s némi szorongással vág neki az írói
pályának. 1849-ben azért megjelenik a Shirley. Ebben részint szülőföldjének
közeli múltjához, a yorkshire-i szövőmunkások gépromboló lázongásához nyúl
vissza a témáért, részint újra megrajzolja a kor szabadságra törő nőalakját,
ezúttal nemcsak saját magát, hanem Emilyt is megtéve regényhősnőnek. Következő
regénye, a Villette, csak 1853-ban kerül a közönség elé, s éppúgy a brüsszeli
emlékeket, tanár és tanítvány szerelmét dolgozza föl, mint a Professzor, amely
az írónő életében nem jelent meg.
Testvérei halálával Charlotte-ra nagy
egyedüllét zuhant Haworthban, amelyből csak rövid utazások idejére
szabadulhatott. Igyekezett minden évben följutni Londonba, s találkozni,
elbeszélgetni a csodált Thackeray-vel.
Egyszer a Tó-vidékre hívták meg, s itt ismerkedett össze Mrs. Gaskell-lel.
Későbbi életrajzírójára egy rendkívül magányos, sokat szenvedett lélek
benyomását tette, akinek látható gyötrelmet okozott az emberek társasága. A
szabad ég alatt érezte igazán otthon magát, a felhőkből úgy olvasott, akár a
könyvből.
1854-ben feleségül ment egy lelkészhez, aki már hosszabb idő óta
rajongója volt. De Charlotte nem érte meg első házassági évfordulójukat. Emma
című regényét töredékben hagyva, ő is tüdővészben halt meg, mint a környezetében
mindenki.
A Jane Eyre tehát a
keletkezés rendjében második regénye, s éppúgy önéletrajzi jellegű, mint az
összes többi. A hősnő egyénisége, gondolatvilága, érzelmi élete s még a külső
események egy része is közvetlenül az írónő lelki birtokából és élményanyagából
került át a regénybe. Ez a fajta közvetlenség viszonylag új vonás a regény
történetében, a szen-timentalizmus és a romantika ajándéka. A korábbi mesterek
még sokkal objektívebb módszerrel éltek, egyéniségük és vélekedéseik csak
áttételekkel szűrődtek bele az epikus alkotásba, vagy az eseményekhez fűzött
kommentár formájában, ész-revehetőleg elkülönítve az ábrázolt világtól, mint
például Fielding-nél. Maga
az önéletrajzi forma, egy életpálya első személyű bemutatása a gyermekkortól
valamiféle lezárulás, révbe érkezés időszakáig régi hagyománynak számított, már
Defoe is így állította
olvasói elé kalandor-hőseit. Richardson erényes, finom lelkű hősnői pedig
egyenesen levelekben tárulkoztak föl. De ezekben az esetekben mindenki
érezte-tudta: az első személyű közlés csak regényírói fogás, Charlotte
regényeiből viszont - még ott is, ahol szakít az első személyű elbeszélő
formával - félreismerhetetlenül csap ki az írói személyesség közvetlen heve.
Technikai megoldásokban, kellékekben, fogásokban persze sokat átvett a korábbi
regények 'hagyatékából. Az életrajz fonalára illesztett cselekményen kívül a
XVIII. század adta át neki - a mesék és mondák ősi gyakorlatát közvetítve - az
olyan deus ex machinát, amilyen az ismeretlen rokonok fellelése vagy a váratlan
örökség felbukkanása. De az ő korában már a
romantika is bőséges választékot
kínált a regényírónak, s az írónő, akit a nagy realista iskola tagjaként szokás
számon tartani, éppoly természetességgel - s még kritikátlanabbul - folyamodott
ehhez a kincs- és lomtárhoz, mint idősebb kortársa,
Dickens. A magányos, ódon kastély és
titokzatos lakója, az őrült asszony, aki időnként hátborzongatóan belekacag az
éjszakába, s hol férjét, hol vetélytársnőjét igyekszik elpusztítani, a
romantikának vadabb és olcsóbb tájairól hoz hírt. Nem lehetetlen, hogy Charlotte
az egész kettős házasság históriát egy divatos ponyvaszerzőtől, Sheridan Le
Fanu-től kölcsönözte. A romantikának ebből a lentibb rétegéből valók azok a
fantasztikus, allegorikus rajzok és festmények, amelyekkel Jane Eyre olykor
meglepi környezetét, s amelyeket Charlotte tüzetesen leír. Igazi romantikus
figura maga Rochester, jóllehet az ő irodalmi leszármazása előkelőbb, mint őrült
feleségéé. Ezt a nagyra hivatott, de átoksújtott, alapjában emberséges, de
már-már cinikussá keseredett, büszke és zord férfitípust
Byron vezette be az irodalomba. Charlotte
Bronte hozzáadta még azokat a vonásokat, amelyeket saját leányfantáziája az
eszményi férfira ráruházott, s amelyek szerelmes emlékezetében nagyrészt Héger
igazgató úrhoz kapcsolódtak. De a romantika nemcsak kellékeket és
jellemtípusokat adott az eszközeit próbálgató, kezdő írónőnek, hanem
felszabadító inspirációt is. Jane Eyre egy helyen elragadtatással nyilatkozik az
angol irodalom romantikus korszakáról, s e rajongás kétségtelenül Charlotte
legszentebb meggyőződését fejezi ki. Az imént Byront említettük, de a Bronték
elsősorban nem őhozzá, még kevésbé a forradalmár
Shelley-hez vonzódtak, példaképeiket az első romantikus nemzedék
tagjai közt, Scott-ban,
Wordsworth-ben,
Southeybari találták meg. Kétségtelen, része volt ebben konzervatív politikai
nézeteiknek. De még ez a konzervativizmus is szembefordulást jelentett a nyers
anyagiassággal, a pénzimádattal, a kapitalizmus prózájával. Jane Eyre az
érintett helyen annak a hitének ad kifejezést, hogy a költészet és az alkotó
szellem nem pusztul ki véglegesen, s hogy lesz még az angol irodalomnak olyan
korszaka, amelyben ezek ismét diadalmaskodnak. Charlotte leveleiben többször is
kifejtette, hogy a regényt sem tudja elképzelni poézis és szenvedély nélkül. S
minden tisztelete mellett sem tudott soha fölmelegedni a jeles
Jane Austen iránt, mert
túlságosan szenvtelennek, költészet nélkül valónak érezte írásait.
Stancák Bár megtagadva, mindig visszatérek az érzéshez, mely velem-született; tudás-, vagyonszerzés hiú kísérlet, maradjon annak, ami: képzelet; ma nem kutatom az árnyékvilágot, birodalma bírhatatlan sivár, s ha csapatostul kelnek látomások, túl közel jön a földöntúli táj. Megyek, de nem hősök nyomába járva, s nem erény taposta ösvényeken, nem fél-arcok között, kiket homályba burkolt a régfakult történelem. Saját természetem vezérel engem, másnak az útját nem fogadom el, hol vad szélvihar süvölt a hegyekben, hol páfrányos völgyekben nyáj legel. Magányos liegyormok ugyan mit érnek? Rajtuk mondhatatlan kin s üdv honol s a földön, hol csak egyetlen szív ébred érzésre: egyesül Menny és Pokol. Ferencz Győző fordítása |
Az ő regénye viszont nem szűkölködik költészetben. Egyes mozzanataiban olykor
könnyű tetten érni ezt a költőiséget - egy-egy érzelmes, de sohasem érzelgős
jelenetben, a természeti környezet finom vagy erővel teljes rajzaiban -, de
lényegét sokkal nehezebb megragadni. Lehet keresni abban az atmoszférában, amely
változó feszültséggel, de meg nem szűnő jelenvalósággal húzódik végig az egész
regényen: valami komoly, sokszor nyomott hangulatban, amelynek szorongató falait
a bátor és csökönyös akarat, az öntudatos szabadságvágy igyekszik szétfeszíteni,
s amely végül csendes megnyugvásnak adja át a helyét. Vagy még inkább magának a
hősnőnek az alakjában, akire ennek a regénynek titkait és szépségeit fürkészve
minduntalan vissza kell térnünk.
De a hősnőt, csakúgy, mint a regény egészét,
nem lehet pusztán a romantika, az idealizáló költőiség oldaláról megközelíteni.
Mert ez a jelentős romantikus alkotás egyben jelentős realista alkotás is.
Nemcsak úgy, ahogy bizonyos értelemben a legtöbb romantikus mű az, hiszen az
eszményítő túlzások, a képzelet és a szenvedély szélsőségei a mélyben szorosan
kapcsolódnak a valósághoz, hanem úgy is, hogy az írónő szembefordul korának
idealizáló törekvéseivel. Charlotte fentebb idézett nyilatkozata a „csúnya
hősnő"-ről világosan mutatja, hogy ez a szembefordulás tudatos, szinte
programszerű. A regény cselekménye - a már említett kon vencionális vagy vadul
romantikus elemeket nem számítva -közönséges eseményekből, az élet prózájából
épül föl. Az intézeti viszonyok rajza a Brocklehurst-szatírával - és nagy
mértéktartásával - a legszigorúbb valóságábrázolás követelményeinek is ragyogóan
megfelel. S milyen pontos, körültapintható, objektív érvényű jellemképet kapunk
St. Johnról, pedig ezt a részt általában kényszerű betoldásnak szokás tekinteni,
amely azt a célt szolgálta volna, hogy a regény elérje az egykor kötelező
háromkötetes terjedelmet. A mű befejezése bappy endinget hoz ugyan, de nem a
szokványos, mindent jóra változtató, megszépítő formában, hanem úgy, hogy a
csúnya hősnő mellé az immár megrokkant hős kerül élettársnak. És van bizonyos
jelentőségük még azoknak az elejtett figyelmeztetéseknek is, amelyekben a
történet elbeszélője a romantikus olvasó bocsánatát kéri, amiért a tiszta - és
kiábrándító - igazat mondja.
A regény varázsa elsősorban a hősnő alakjából
sugárzik. A pályában, amelyet befut, van valami a mesék ősi romantikájából -
Hamupipőke mostoha sorsából és ragyogó fölemelkedéséből -, s ez már magában véve
is fölkelti minden kor érdeklődését. De igazán érdekessé és elevenné Jane Eyre-t
azok a vonások teszik, amelyeket saját korától kapott - mikor a demokratikus
eszmék széles körű elterjedése rendkívüli határozottsággal vetette föl a nő
helyzetének kérdését -, valamint azok a jellegzetességek, amelyek Charlotte nem
mindennapi egyéniségéből származtak át a hősnőbe.
A nehéz gyermekkor, a
keserves iskolai tapasztalatok hamar kifejlesztik Jane Eyre-ben a függetlenség
vágyát, az ellenállást a család és az iskola elnyomásával szemben. A vallásos
neveltetés egész életére megszabja gondolkodását, ma gatartását, s mégis, már
kislány korában elutasítja a feltétlen megbocsátás - elnyomóknak kedvező -
keresztény parancsát. „Szembe kell szállni azokkal, akik igazságtalanul
büntetnek" - mondja a szelíd Helen Burnsnek. Ez a lobogó szabadságvágy
végigkíséri egész pályáján. Senki sem hinné, mekkora indulatok feszítik ezt a
gyönge kis keblet. S milyen magas igényekkel lép ki az életbe ez a törékeny
leány! Nem puszta létét akarja biztosítani, s nem bármi áron, mint valamikor
Moll Flanders, hanem úgy követel helyet magának a társadalomban, hogy a
leglényegesebb ponton, a lelki függetlenség dolgában nem alkuszik. Az írónő
látható gonddal munkálja ki azt az ellentétet, amely hősnőjének igénytelen
külseje, félénksége, testi gyöngesége és belső ereje, határozottsága, hősiessége
között mutatkozik. A nőiesség legszebb ötvözetét sikerült itt Charlotte-nek
megvalósítania. Jane ereje sosem válik erőszakossággá, gyöngeségéből sehol sem
lesz fegyver. Az intézetből magával hozott komorság, a puritán egyszerűség mögül
előbukkan a természetes életigenlés, a szerelem jogának biztos felismerése.
Élénk színű ruhát a világért föl nem venne Jane Eyre, de Rochesternek meg tudja
bocsátani bigámista szándékát, mert meggyőződik róla, hogy a férfi őszintén
szereti. St. John nagyra törő céljait megérti, segítőtársává tudna szegődni a
hittérítőnek, de képtelen volna feleségül menni hozzá, mert szívében nem érez
iránta vonzalmat.
Ezt a függetlenségére oly kényes, érzékeny lelket, minden
lángoló szerelem közepette is, be nem vallottan is, nyilvánvalóan mélységesen
zavarja az a társadalmi különbség, amely közte és Rochester közt fennáll. Az
írónőnek gondja volt rá, hogy a különbséget lehetőségig eltüntesse. Jane
örökséghez jut, amely most már anyagi önállóságát is biztosítja, akár élete
végéig, a byroni hős pedig kénytelen leszállni büszkesége magas tornyából,
gyámolítást igénylő emberré válik, aki rá van szorulva egy nő gyöngéd, kitartó
segítségére.
Maga Jane természetes nőiességének, szeretetlen gyermek-és
ifjúkorának minden sóvárgásával vágyik a gyöngédségre, a szerelem forróságára, a
környezetében levők vonzalmának egyenletes melegére. „Nincs nagyobb boldogság -
állapítja meg egy alkalommal -, mint ha szeretnek bennünket embertársaink, s
mint mikor úgy találjuk: jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék
magukat." Ezt a vágyakozást a szeretetre, ezt a készséget a mások szolgálatára
kiegészíti és magasabb szintre emeli imént érintett törekvése a lelki önállóság
után, valamint az az igénye, hogy sose kelljen a mások akaratának puszta
kiszolgálásával vagy a lélekölő tétlenséggel beérnie. „A nőket általában
nyugodtnak, csendesnek tartják, pedig a nők éppúgy szeretik képességeiket,
tehetségüket próbára tenni, mint fivéreik. Ők is éppen úgy szenvednek, ha
túlságosan megkötik őket, ha tétlenségre vannak kárhoztatva, mint a férfiak, és
kicsinyesség azt kívánni az asszonyoktól, hogy elégedjenek meg a főzéssel és a
harisnyakötéssel, a kalimpálással és a hímezgetéssel. Meggondolatlanság elítélni
vagy kinevetni az asszonyokat, ha többet akarnak tenni vagy tanulni, mint
amennyit a szokások a női nemnek kiszabtak."
A fogalmazás enyhe, a követelés
forradalmi. Jane Eyre -csakúgy, mint a Jane Eyre írója - nem látja ennek a
követelésnek teljes jelentőségét, összefüggését az egykorú társadalom
szerkezetével, viszonyaival. De így is kimondja és képviseli - elsők közt az
irodalomban - a nő felszabadításának nagy programját, s ez az öntudatlanul
betöltött „agitációs" szerep nemhogy valamely vértelenség és egyoldalúság felé
sodorná, hanem kiteljesíti, még emberibbé, nőiesebbé és gazdagabbá teszi ezt a
szerencsés kézzel formált, bátor és vonzó jellemet.
Kéry László
copyright ©
László Zoltán 2011
e-mail:
Literatura.hu