Franz Grillparzer |
|
A német romantika
felettébb sokarculatú, világnézetben is, politikai eszményeiben is,
stílusárnyalataiban is. Büchner
forradalmiságától Kleist katonás
fegyelemkultuszáig olyan nagy a különbség, mint a
klasszicizmus és a
naturalizmus közt, holott a
schilleri ösztönzésből csírázott ki, és Büchner ugyanolyan példaadó előzménye
volt a naturalizmusnak is, de még Brechtnek is. Ám talán helyesebb is német
irodalom és romantika helyett német nyelvű irodalomról és romantikáról beszélni,
hiszen a német nyelvű osztrák irodalom Mária Terézia évtizedeitől fogva
elkülönül a porosztól bajorig vagy a klasszikus weimariig terjedő hagyományos
német irodalomtól. A svájci német irodalomnak pedig más az atmoszférája, mások a
nyelvi ízei is, mint akár a weimari-berlini-hamburgi, akár a bécsi, ugyancsak
német nyelvű irodalomnak. A klasszikus múltak örökségét továbbvivő Grillparzer,
a színpadi tömegtermelő Kotzebue vagy a halhatatlan népmulattató Nestroy
egymástól ugyancsak különböznek, de osztrákságuk mégis elkülöníti őket
Goethe és
Schiller örököseitől is, de Conrad
Ferdinand Meyer magas hegyvidéki komolyságától is. A XVIII. század bécsi és
schönbrunni kultúrájával kezd az osztrák öntudat elkülönülni. Josef Sonnenfels,
Mária Terézia, majd József császár, a „kalapos király" házi filozófusa és
könyvtárosa az osztrák
felvilágosodás előkészítője és ösztönzője kezdi kiformálni a némettől
elkülönülő osztrák szellemi arculatot. És amikor a keleti tartomány (az Ostmark)
a XIX. század elején, a napóleoni háborúk közepette Keleti birodalommá
(Österreichhé) önállósul, kultúrája, benne irodalma is, kiformálja sajátos
nemzeti arculatát. Ennek első igazán nagy jelentőségű és talán mindmáig
legnagyobb drámaírója Franz Grillparzer. Legnagyobb sikerei az ókori
klasszikusok ihlette tragédiák (Szapphó,
az Aranygyapjú-trilógia) úgy is tűnhetnek, mint a klasszicizmus végső remekei,
de a spanyol barokk szerzők -
főleg Calderón - hangütését
folytató, illetve megújító későbbi játékai a romantika színpadi mesterévé
avatják. Mindenképpen a XIX. század világirodalmának egyik igen jelentékeny
alakja.
Apja ügyvéd volt, tekintélyes jogtudós, a felvilágosodás szellemének lelkes
híve. Fiát is ebben az irányban nevelte. De meghalt, amikor a fiú 18 éves volt
és éppen megindult apja nyomdokán a jogászpályák felé. - Az anya érzékeny lelkű,
nemcsak zenekedvelő, de művészi színvonalon zongorázó asszony volt. Fiának
nemcsak Mozartot és Beethovent játszott, de még a fiú kisgyerek volt, amikor a
Varázsfuvola szövegét, Schikaneder mesejátékát is elolvastatta vele. (Ez a
könyvecske minálunk Csokonainak is kedvelt olvasmánya volt.)
A vagyontalan polgárcsalád a családfő halála után olyan nélkülözések közé
került, hogy a művészi tehetségű anya zongoratanításra kényszerül, az
egyetemista jogászfiú pedig egészen doktorátusáig diákgyerekek házitanítója. De
miközben szorgalmas diák és lelkiismeretes korrepetitor, rengeteget olvas,
tanul. Az iskolavégzettek közt akkor még természetes latin és a Bécsben szinte
kötelező francia mellett megtanul spanyolul is, és hogy igazán értse az ókori
klasszikusokat, folytatja a középiskolában csak elkezdett görög nyelv tanulását.
Szophoklész ugyanúgy kedvelt
olvasmánya, mint Calderón. Idővel Calderónt fordítja is, népszerűsíti a
romantikus költők és olvasók körében. Mindeközben is időt szakít, hogy anyjával
négykezest játsszanak. Szülei személyesen ismerték Beethovent. Az özvegy anya
felserdült fiával el-ellátogat a nagy muzsikushoz. Ahogy majd később, már
sikeres íróként ellátogat a már igen öreg Goethéhez, Hegelhez, Chamissóhoz.
Ezektől is tanulni akar. Verseket ír, főleg antik versformákban.
Magánéletének nagy megrázkódtatása, hogy amikor már el tudja látni magát és
édesanyját, a finom lelkű, művész hajlamú asszony elméje elborul.
Elmegyógyintézetben hal meg. A gyász időszakában barátkozik össze egy közelben
lakó leánnyal. Az ismeretségből szerelem lesz, a szerelemből eljegyzés. És
kideríthetetlen, hogy miért maradnak évtizedekig jegyes állapotban. Sohase
házasodnak össze. Szerelmük jellegét, testi-lelki tartalmát kideríthetetlen
titok fedi. Menyasszonyával is sokat zongorázik. Ezek a négykezes órák jelentik
élete legszebb közjátékait. Napjai nagy részét hivatalban töltötte. Az egyetem
után állami tisztviselő lett. Rendkívül szorgalmas, lelkiismeretes hivatalnok
volt, lassan, de fokozatosan haladt előre a ranglistán. És éjszakánként mégis
megírta azt a tragédiát, amellyel azonnal sikeres, megbecsült drámaíróvá
emelkedett. Ez a mű a „Szapphó". - Ókori görög téma a leszboszi költőnőről.
Lényege szerint a művészsors tragikus nehézségeiről szól. Az is hangsúlyt nyer
itt, hogy a nőknek nehezebb az élet, és még nehezebb a hivatás. Szapphó
mindemellett vesztes marad a szerelemben. A nagyszerű asszony és a méltatlan
férfi kapcsolata. Ebből alakul a nagyon szép, nagyon érdekes dráma cselekménye,
amely a katasztrófa, Szapphó öngyilkossága felé vezet. - A zajos siker nem volt
véletlen. Akkor is, azóta is sokan mondták, hogy a
Schiller utáni drámairodalom
legnagyobb alkotása. A későbbi lélektani drámák egyik fontos előkészítője.
Sikerén felbuzdulva és a színház igénye szerint felépítette legterjedelmesebb
művét, „Az aranygyapjú" trilógiát, amelynek az az átfogó mondanivalója, hogy a
vagyon - ezt jelképezi az aranygyapjú - gonoszságot, szenvedést és végül
pusztulást hoz. Harmadik része, a „Médeia" önmagában talán még a Szapphó-nál is
kitűnőbb irodalmi alkotás. A mondabeli gyermekgyilkos anyát Grillparzer
megsértett, megalázott, méltatlanul szenvedő asszonynak ábrázolja. Ez viszi a
szörnyűségek felé vezető szinte önkívületi állapotba. Férje, Jászon pedig a
kíméletlen férjek örökjelképe lett. Sikere volt a drámának, de elkövetkezett a
ma már érthetetlen törés.
Az Udvar - Ferenc császár uralma idején - nagyra becsülte a lelkiismeretes
hivatalnokot, és tudott a sikeres színpadi szerzőről. Amikor olyan magas
hivatali rangot ért el, hogy méltóságos úrnak kellett szólítani, Ferenc császár
maga elé hívatta. Közölte, hogy a magas méltóság és a drámaírás
összeegyeztethetetlen. A színházban előadott drámáról bármelyik újságíró rossz
kritikát írhat. Ezért meg se lehet büntetni. Az azonban megengedhetetlen, hogy
akárki lebecsülje azt, amit egy méltóságos úr csinál. Grillparzer tehát fogadja
meg, adja a kezét magának a császárnak, hogy amíg hivatalát betölti, addig nem
ír drámát. Ha mégis titokban drámát írna, eltitkolja mindenki elől. - Egy ilyen
felszólítás elől annak idején Schiller még a hadseregtől is megszökött.
Grillparzer azonban lojális osztrák tisztviselő volt. Szavát adta és meg is
tartotta: amíg nyugdíjba nem ment, még ha írt is drámát, nem mutatta. Amikor
sokára nyugdíjba ment, akkor lépett újra a színházi közönség elé. Verseket
azonban írhatott. Már csak azért is, mert ifjúkorában a forradalmár
írókhoz-költőkhöz vonzódott, egyre magasabb rangú tisztviselőként viszont egyre
jobban távolodott minden forradalmiságtól. Azt sem értette, hogy a magyarok és a
csehek miért kívánnak maguknak önálló országot. Ez a rebellis szellem - úgy
vélte - gyengíti a Birodalmat. 1848-ban is idegenkedett a magyar, az olasz, a
cseh nemzeti mozgalmaktól. És amikor a forradalmak vérbefojtása után akadtak
hangok, amelyek felidézték, hogy a méltóságos úr valamikor nagyon is kedvelte a
forradalmárokat, ő ódával fordult Radetzky tábornagyhoz, a forradalmak
leverésének főintézőjéhez. Ugyanezt tette ez időben Bécsben az idősebb Johann
Strauss is, hogy elfeledtesse forradalmár múltját. Ő a Radetzky-marsot
komponálta meg. Neki is, Grillparzernek is kegyesen elfelejtették a múltat. De
nem véletlen, hogy a Bécsben kedvelt Grillparzer-epigrammák nálunk sohase lettek
nemhogy népszerűek, de még ismertek sem. Hiszen ezekben hol gúnyos, hol haragos
sorokat is olvashatnánk a magyar vágyak és indulatok ellen. Grillparzer drámáit
nálunk - igen indokoltan - sokáig nem is játszották. Nemcsak a kiegyezésnek,
hanem a feledésnek is el kellett következnie, amíg a kitűnő drámák újra
megjelenhettek színpadjainkon.
De új drámákra Bécsben is addig kellett várni, amíg a szerző nyugdíjba ment (és
akkor már Ferenc császár sem élt).
Késői színjátékai azonban sohase lettek olyan népszerűek, mint a korai görög
tárgyúak. Ez időben az ő ízlése is már mindenestül hasonult a romantika
meseszerűségéhez és fordulatosságához. A spanyol barokk és főleg Calderón igen
népszerű előzménynek tűnt. „Az élet álom" meg a „A zalameai bíró" sikerdarab
lett Bécsben is. Calderónt pedig éppen Grillparzer vezette be a német nyelvű
színpadokra. Egy ízben azután éppen Calderón
ihletésére Grillparzer írt egy különös, versekkel csengőbongó drámát, amely „Az
élet álom" megfordítottja volt: „Az álom élet". Különös színjáték ez, fínom
pszichológiai állapotok ábrázolása. De nem aratott olyan sikert, mint a Szapphó
vagy a Médeia. És az is előfordult, hogy a már öreg drámaköltő vígjátékkal
akarta szórakoztatni a közönséget. De a közönségnek vígjáték sem kellett már
tőle.
Az oly lelkes osztrák hazafi már nem csak a magyarokat, cseheket, lombardiai
olaszokat nem értette, kezdte az osztrákokat sem érteni. De azok is egyre
kevésbé értették őt. Hiszen József császár és Sonnenfels felvilágosodásával
kezdte... és nyolc évtized múltán Ferenc Józseffel végezte. A legnagyobb osztrák
drámaköltő elidegenedett már Ausztriájától is.
81 éves korában halt meg. Halálának 100. évfordulóján mi is azzal ünnepeltük,
hogy a Médeiá-t és a Szapphó-t újrafordítottuk és nem egy színházunkban ismét
játszottuk. Indokoltan, hiszen ezek nagyon szép drámák.
Hegedüs Géza
copyright © László Zoltán 2009 -
2010
e-mail: Literatura.hu