Vörösmarty Mihály (1800—1855) |
Versolvasó, verskedvelő emberek közt számosan akadnak, akik, ha megkérdezik tőlük, kit tartanak a legnagyobb magyar költőnek, habozás nélkül válaszolják: „Vörösmartyt".
Jól tudjuk persze, hogy ilyen kérdés feltevésének semmi értelme sincs, hiszen arra a kérdésre, hogy ki a jó költő, ki a nagy költő — akár tudományos indoklással is lehet válaszolni, hanem hogy a valóban nagyok közül kit vallunk a legnagyobbnak, ez nem objektív mérce, hanem szubjektív ízlés kérdése. Annyi azonban bizonyos, hogy legnagyobb költőink között Vörösmarty is alkalmas arra, hogy bizonyos ízlésfajta őt vallja a legnagyobbnak. A magyar romantikának kétségtelenül ő a főszereplője, Csokonai és Petőfi között versenytárs nélkül a legkimagaslóbb költői egyéniség. Fellépésével gazdagabb lett az egész magyar irodalom. Helye világviszonylatban is a romantika nagyjai között van, Byron, Victor Hugo, Lermontov, Mickiewicz társaságában. Ami a század elejétől fogva készülődött — vele vált teljessé.
Szegény sorsú Fejér megyei kisnemesi család fia volt, együtt született a XIX. századdal 1800 decemberében. A művelt nemesifjak számára kötelező klasszikus műveltség mellett már diákkorában ismerkedik a korszerű irodalommal: a felvilágosodással és a bontakozó romantikával. Előbb a német romantika túlzásai ragadják el, de azután megismerkedik Shakespeare-rel és vele együtt a felnövekvő francia romantikával. Felserdült ifjúként a gazdag és művelt Perczel családnál nevelősködik. Perczel Móric, a későbbi forradalmi tábornok az ő neveltje. Ebben a körben tágul ki ismeretköre, innét ablak nyílik a távolabbi Európa felé. Itt éli át első, reménytelen, de érzelemvilágát gazdagító szerelmet. A korai kísérletek után ebben a körben érik költővé.
Művészi pálya:
Az útkeresés időszaka. Az epika területén az elbeszélő költemények (Cserhalom, Tündérvölgy, Délsziget, A rom) jellemzik, többnyire töredékesek, a magánmitológia és a nemzeti múlt keveredik bennük. A lírai termést gazdag műfajiság jellemzi szintén az útkeresés jegyében. A késő-klasszicizmus hatását mutatják az alkhaioszi strófában írt alkalmi ódák. Megjelennek a nemzeti történelem eseményeit feldolgozó, felidéző balladák (Szilágyi és Hajmási, A Buvár Kund). A dalok között megjelennek a népies dalok (A gyászkendő, Párja nincs, Rózsa voltál), a helyzetdalok (Laboda kedve). A ’20-as évek legnagyobb költői teljesítménye a Zalán futása: A XVIII. század második felétől vetődött föl a nemzeti eposz kérdése. A klasszicizmus esztétikája, mely továbbra is az eposzt tartotta a legmagasabb rangú műfajnak, és a nemzeti identitás megteremtésének vágya egyaránt az eposz felé irányította a figyelmet. Anonymus Gestájának megtalálásával és lefordításával élővé vált a nemzeti múlt. A nemzet származását a XIX. század közepéig Árpádhoz kötötték az eposzok ill. eposzi jellegű alkotások. Ezt követően Arany János révén a hun eredetmonda kerül t előtérbe (Csaba trilógia). Már Csokonai eredeteposzt tervezett (Árpádiász), megemlítendő Virág Benedek, Dajka Gábor, Ráday Gedeon munkássága. A Vörösmarty-kortársak közül Czuczor Gergely: Augsburgi ütközet és Aranyosrákosi Székely Sándor: Székelyek Erdélyben című műve emelkedik ki. Vörösmarty merített a klasszikus eposzokból, elsősorban Vergilius és Zrínyi művéből, de szembe kellett néznie a műfaj paradoxonjaival is. A késő-klasszicista eposzok mintájára összevonta az invokációt és a propozíciót, s látomássá tágította. (Más vélemények szerint az invokáció a hazához szól: “Ó hon!”.)Az első énekben az eposzi kellékek közül megfigyelhető az epitheton ornans (“Párducos Árpád”, “Deli Álmos”), a pars pro toto elv, a múlt, mint érték, mint követendő példa. Vergiliust és Zrínyit imitálja az eposzt megelőző szerelmes versek felidézésével. A klasszikus mintát követi a hexameter is. A legnagyobb nehézség a mitológiai apparátus mozgatása egy szekularizált (=elvilágiasodott) korban: Vörösmarty egy lehetséges pogány-magyar mitológiát teremt meg. A Zalán futása mégsem tudta betölteni a nemzeti eposz szerepét. Már a cím is jelzi, hogy a költőt nem a győztes és honfoglaló nép sorsa érdekli elsősorban, hanem a pusztulásra ítélt ellenségé. Az egész művet az Ossziáni-dalokból kölcsönzött elégikus hangvétel hatja át, legfőbb motívuma, kulcsszava az enyészet (ezt parodizálja Petőfi A helység kalapácsában). Másrészt az epikus elemek helyett jobban érdekli Vörösmartyt a hősök belső vívódása.A költői kiteljesedés időszaka.
Késő vágy (1839.):Életrajzi hátterében az a bizonytalanság munkál, mely többnyire jelen van a többi Laura-versben is: vajon a korkülönbség nem akadályozza-e meg két ember közös boldogságát. A rendkívül erőteljes zenei hatású, jambikus lejtésű dalforma elégikus üzenetet közvetít. Szerkezete: 1–12. sor: a jelen, melynek lélekállapota a beletörődő nyugalom, az élet rendjének tudomásul vétele. 13–22. sor: a múlt felidézése, az emlékezés a meghaladott, de újra visszavágyott múltra, mely a maga ellentmondásaival – melyeket a versben az oximoronok is jeleznek (=olyan jelzős szerkezet, melyben a jelző és a jelzett szó ellentmond egymásnak: “édes bánat”, “kínba fúlt gyönyör”) – paradox módon az ideált jelképezik, s így az értékszembesítés a schilleri elégiafelfogással mutat rokonságot. 23–30. sor: a jövő, melyet a vágyott értékek hiánya jellemez, egyetemes szinten kifejezve az idő visszafordíthatatlanságának törvényét. |
A magyar történelem a reformkor előestéjénél tart. Vörösmartyt elragadják a nagy nemzeti feladatok, magáénak tudja azt a romantikát, amely irodalmi és általa politikai program Kisfaludy Károly körében. És az oly jó szemű Kisfaludy hamar fel is ismeri benne a készülődő nagy költőt. Ebben a körben barátkozik össze későbbi sógorával és harcostársával, Bajzával, majd Toldy Ferenccel, később Czuczor Gergellyel. Az irodalom nyomon következő fő feladata a fokozott nemzettudatosítás, a régi dicsőség idézése, a nemzeti pátosz. Időszerűvé válik a mondai tárgyú eposz, és romantikus divattá lesz a klasszicizmustól örökölt, de romantikus tartalommal megtöltött hexameter. Aranyosrákosi Székely Sándor szellemes kis hexameteres epikája, az 1822-ben megjelent A székelyek Erdélyben ösztönző hatású az egész nemzedékre. 1824-ben hexameteres nemzeti eposszal lép fel Czuczor. Vörösmarty akkor már írja a Zalán futását, amely 1825-ben megjelenik. Telibe talált egy éppen korszerű igényt. A hexameteres eposz időszerűsége csak néhány rövid év volt, de ezekben az években ez a fő műfaj. És Vörösmarty művétől elámul a nemzet. Úgy érzik, mindenki gazdagabb lett általa. A költőt eddig csak szűk körben ismerték, most huszonöt éves korára országosan dicsőített. A dúsgazdag nyelv, amelyhez hasonló sem volt eddig a magyar irodalomban, a zabolátlan, színes képzelet, a képalkotás merészsége elragadtatással tölti el az olvasókat.
Liszt Ferenchez (1840.): Keserű pohár (1843.): Gondolatok a könyvtárban (1844.): Az emberek
(1846.): I.) A felütésben elhatárolódik a szubjektív lírától, s önmagát, mint kinyilatkoztatást, mint megfellebbezhetetlen törvényt nyilvánítja ki. Ennek tartalmába, végérvényes igazságába belerendül a természet, megbomlik a természet látszólagos harmóniája. Itt jelentkezik először az érett Vörösmarty sajátos képalkotása: olyan víziót tár elénk, melyet vizuálisan már nem tudunk követni. (Ennek kibontására épül majd az Előszó és A vén cigány.) Az emberi törekvés reménytelenségét a törvény ellenében három fogalom jelzi: szellem, bűn, erény. A denotáció szintjén két pozitív és egy negatív értelmi tartomány. A szellem az ész békés alkotómunkájára utal (lásd: Gondolatok a könyvtárban). Az erény Kölcsey óta (Parainesis) a tett gyakorlatát, a hazafias cselekvést jelenti. A bűn itt a reformokat megtorpedózó, érvénytelenítő forradalomra utal. II.) Az atyák és törvények beláthatatlanul hosszú kora, melyet a Genezistől kezdve a káini ősbűn folytonossága jelez. III.) A dinasztikus háborúk, a francia forradalom és Napóleon kora. IV.) A XIX. század békés évtizedei, a költő jelenkora. A béke Vörösmarty költészetében pozitív jelentésű szó. Most azonban föloldhatatlan ellentmondások szülötte. A költő Thomas Robert Malthus (1766–1834) tanait emelte be költeményébe. A róla elnevezett tan megalkotója 1798-ban jelentette meg a ‘Tanu lmány a népesedés törvényeiről’ című munkáját. Alaptétele, hogy a népesség gyorsabban – mértani arányban – szaporodik, mint ahogy az élelmiszerek mennyisége, – hiszen az számtani arányban növekszik. Így a népesség egy részének el kell pusztulnia. Az egyensúlyt az állítja helyre, hogy a népesség szaporodásának akadályai vannak:a.) pozitív vagy tényleges akadályok: háború, betegségek, járványok b.) preventív vagy megelőző akadályok: a nemzéstől való megtartóztatás Malthus az erkölcsös önmegtartóztatásban látja a tömegnyomor egyetlen ellenszerét. Az indoklásban azonban eltér az angol szerző statisztikai érvelésétől, hazai és politikai magyarázatot ad. A reformországgyűlésen liberális politikusaink fölismerték, hogy a legfontosabb kérdés a jobbágy szabad birtokhoz juttatása. Ez a gondolat vezet át az ötödik strófához. V.) Vörösmarty érvelése Széchenyi Hitel című művét idézi: “Már ez mért van így – s ennek úgy kell-e lenni, vagy tán nem kellene”. Az ötödik strófa tehát a reformkor legfontosabb problémáját idézi fel a költő hazai jelenét bemutatva.VI.) A 6. strófa elkeseredettségének hátterében a galíciai események állnak. 1846. február közepén Krakkóban – mely akkor még szabad város volt – lengyel hazafiak felkelést szerveztek. Okulva az 1830. évi szabadságharc hibájából, szabadságot ígértek a jobbágyságnak, kihirdették a feudális szolgáltatások eltörlését, összekapcsolták a nemzeti függetlenség ügyét a társadalmi igazságtevéssel. A mozgalom azonban véres kudarcba fulladt. Galícia lengyel és ukrán jobbágyai földesuraik ellen fordultak, mészárlás folyt, a parasztok szekérszám szállították a hullákat az osztrák hatóságoknak. Metternich aztán leszámolt a parasztokkal is, az utolsó szabad lengyel földet is bekapcsolta a birodalomba. A magyar közvéleményt mélyen megrázták az események, az egész reformkori küzdelem negatív kifutású lehetőségét látták benne. A strófa természetesen az aktuális eseményen túl általános érvénnyel fogalmazza meg az ész és akarat egymást érvénytelenítő voltát illetve a kettő összekapcsolódásának tragikus lehetőségét. A strófa zárlata a teremtés pillanatáig, a Genezisig vezeti vissza az ember tragikumát. Az embert a teremtés pillanatában elhibázott lénynek tartja, anyag és szellem antagonisztikus (=kibékíthetetlen) ellentéte eleve kijelöli az ember számára létezésének tragikumát. VII.) A Biblia után a görög mitológiához nyúl vissza, hogy példázza a romantikus antropológiát, a kadmosz mítoszt idézi föl, a sárkányfogból vetett embereket. Hozzákapcsolja az első versszakban már megidézett Káin-történetet is. Az ontológiai (=lételméleti) és antropológiai ellentétet Vörösmarty most nem oldja fel a küzdés és remény gesztusával, sőt a refrén megismétlésével nyomatékosítja azt. (Elemzésünk Lukácsy Sándor: Az emberek című értelmezése alapján történt.) Országháza (1846.): Nem igazán jelentős művészi szempontból. Néhány agitatív, a napi problémákhoz igazodó vers jellemzi csak. Szabadsajtó (1848. március 15–16.):
Verselés: jambikus tízes. |
Vörösmarty pedig ettől kezdve hivatásának és életformájának tudja az irodalmat. Akárcsak mestere, Kisfaludy Károly, ő is az irodalomból akar megélni. Hivatásos költő. Ez a költői hivatás közéleti funkció. Azokban az években, amikor a társadalmi haladást a még nemesi hazában a polgári liberalizmus jelentette, Vörösmarty ennek a liberalizmusnak a lelke. Előbb főleg epikus, de ő maga veszi észre, hogy az eposzok betöltötték feladatukat, mostantól kezdve már mást és másképpen kell írni. Utolsó befejezett hexameteres epikája, A két szomszédvár valójában már nem eposz, hanem verses regény. És a verses regény, Byron nyomán, éppen divatos műfaj Európában. Vörösmarty figyelme azonban egyre inkább a dráma felé fordul. A német romantika után most már Shakespeare-től és Hugótól tanulván, ő teremti meg a franciás típusú magyar romantikus drámát. Színpadra szánt művei közül a Csongor és Tünde a kevés remekművel dicsekvő magyar drámairodalom egyik legremekebb főműve. Egyébként 1837-ben a Nemzeti Színházat is az ő egyfelvonásosával, az Árpád ébredésével nyitják.
A színház mindig szívügye. Ha drámáiban túlnyomó is a zengő líra, és ezért nem mindig színszerűek, elméleti írásaiban a dramaturgia legjobb szakemberei közé tartozik. Színházkritikái Bajza kritikai munkássága mellett a legfőbb színházformáló erők a reformkorban. Ha nem volna olyan nagy költő, rég megállapították volna már, hogy ő volt az egyik legnagyobb magyar kritikus.
Színházi tevékenységeihez tartoznak remek Shakespeare-fordításai is, a Lear király és a Julius Caesar.
Valójában pedig az epikus is, a drámaíró is, a kritikus is elhalványodik a lírikus mellett. Életművében a lírai költészet kevesebb nyomtatott oldalt foglal el, mint egyéb műfajú művei, de ezekből a versekből úgy lehet összeállítani tíz-tizenöt darabot, hogy költőjük a világköltészet első sorába kerül általuk. A Szózat, a Gondolatok a könyvtárban, Az emberek, az Előszó vagy A vén cigány a mi magas színvonalú költészetünkben is a legnagyobb alkotások közt foglalnak helyet. Ennek a zengő lírának az alaphangja a reformkor éveiben lelkesen közéleti töltésű és bizakodó szellemű, ámbár gyakorta megkísérti a romantikus borongás, a leskelődő tragédia, az ólálkodó semmi. Ott van a riasztó végső kép: „Örökké a világ sem áll! / Eloszlik, mint a buborék / S marad, mi volt, a puszta lég" — de azonnal nyomában a felismerés, hogy ez a világ „amíg áll, és amíg él, / Ront vagy javít, de nem henyél".
Vörösmarty politikailag Széchenyihez áll közel. 1848-ban ugyan lelkesen köszönti a forradalmat, ünnepli a szabad sajtót, de Kossuthot nem tudja követni. Bajza és Czuczor továbblép, ők mindenestül vállalják a forradalmat. Vörösmarty megtorpan, fél a rossz kimeneteltől. Petőfi korábban méltán lelkesedett érte, hiszen Vörösmarty korán felismeri Petőfi nagyságát, és segíti érvényesülését, de azután mégsem tud vele tartani, és akkor Petőfi megtagadja. Vörösmarty magára marad. A forradalom ellenségeinek ő is forradalmár, a forradalmároknak maradi. Ekkor is igyekszik szolgálni a hazát, de nincs hozzá megfelelő helye. És amikor elkövetkezik a bukás, Haynaunak ő ugyanolyan üldözendő forradalmár, mint sógora, az igazi forradalmár Bajza. Együtt bujdosnak. Vörösmarty tanúja lehet, ahogy az annyira szeretett rokon, barát, harcostárs idegei felmondják a szolgálatot, s végül elméje elborul. Az ő idegeit is szétzilálják az események, a tragédiából semerre sem lát kiutat. Haynau bukása után ugyan ő is visszajöhet. Még munkája is akad, fordíthat újra Shakespeare-t. De lelki egyensúlyán ez már nem segít. Most már belezuhan a teljes pesszimizmusba. Az 1850-ben írt Előszó költészetünk egyik legkomorabb, legreménytelenebb remekműve. Búskomorságban él, valahol az őrület határán. De csak a határán. Költészete ebből a mélységből emelkedik a legmagasabbra. Ekkor, ilyen lelkiállapotban írja A vén cigányt, a legzordonabb keserűség és a nagyon távoli remény ötvözetéből komponált remekművet. Sokan, és alighanem jogosan, ettől a nagy költeménytől keltezik a modern magyar költészetet. Képalkotása már a XX. század modernistáit idézi, itt találkozik a nagyromantika a szimbolizmussal. A vén cigánytól közvetlenül vezet az út egy fél évszázad átugrásával Adyhoz.
Vörösmarty ötvenöt évet élt, 1855-ben halt meg. Életműve nemzetközi örökség, és világirodalmi érték. Szózatja Kölcsey Himnusza mellett nemzeti imádsággá lett. A Csongor és Tünde a legszebb és legzeneibb hangzású magyar mesejáték. Eposzait ugyan nemigen olvassuk, de aki mégis ismeri, elámulva veszi tudomásul bennük a romantika szertelen színpompáját. Dramaturgiai és kritikai műveiből fejlődött ki a hazai színikritika, közvetlen szakmai hatásuk erősebb Bajzáénál is. Lírai versei és velük egy-egy balladája pedig élő és szakadatlanul ható költészet, előadóművészeink és műkedvelőink versengve mondják. S mindenekelőtt az életutat befejező A vén cigány olyan költői öröm, amelyet eddig legföljebb elért, de túl nem haladhatott néhány legremekebb alkotása a mi gazdag költészetünknek.
copyright © László Zoltán 1999 - 2012
e-mail: hamuka@drotposta.hu