ROMULUS ÉS REMUS |
Korán reggel kiment a folyó partjára Silvia, a Vesta-szűz, hogy friss
vízben mossa meg a templom szent eszközeit: ringó léptekkel haladt a szelíd lejtésű
part felé és fején hordozta az agyagkorsót. Amikor odaért, letette az edényt, maga
leült a földre, hogy megpihenjen egy kissé, keblét a szél felé tárta és
megigazgatta zilált hajfürtjeit. És amíg ott pihent, az árnyékos füzek, a
csicsergő madarak és a víz könnyed csobogása álmot idéztek szempilláira. Meglátta
Mars és megszerette, és a leány nem tudta, hogy álmában az isten ölelte meg. Mire
felébredt, Mars magzatait hordta szíve alatt. Egy fűzfának
támaszkodva rebegte : - Vajha szerencsés lenne az álmom! Ott álltam az oltár mellett,
a gyapjúszalag leesett homlokomról és két pálmafa nőtt ki belőle. Az egyik magasabb
volt, mint a másik, dús ágaival az egész földet betakarta és lombozatával a
csillagokig ért fel. De nagybátyám ki akarta vágni mind a kettőt -a szívem
megremegett, amikor ezt láttam. Mégis, Mars madara, a harkály és farkas megvédte
mindkettőt. Így szólt Vesta papnője, közben megtelt tiszta vízzel a korsó, s bár
ereje megfogyatkozott, Silvia fölemelte. Romulus és Remus anyja lett Silvia, mire kitelt
az ideje. Amikor megtudta ezt a kegyetlen Amulius, aki bátyjának, Numitornak, Silvia
apjának a királyságát bitorolta, megparancsolta szolgáinak, hogy öljék a Tiberis
folyóba az újszülötteket. De a víz habjai visszariadtak a bűntől és gyöngéden
kitették a szárazra a kisfiúkat. És farkas szoptatta őket és harkály hordott nekik
eleséget, amíg rájuk nem talált Faustulus, a derék pásztor, aki feleségével, Acca
Larentiával felnevelte mindkettőt. Mikor tizennyolc éves lett a két ifjú, már
ők osztottak igazságot a pásztorok között. Bátran szembeszálltak a rablókkal és
az elhajtott barmokat hazaterelték. Majd megölték Amuliust és visszaadták nagyapjuknak a
királyságot Alba Longában. Romulus és Remus elhatározta, hogy új várost
alapítanak. Madárjóslatra bízták annak eldöntését, hogy melyikük rakja a falakat.
A Palatinus halmára ment fel Romulus, az Aventinusra Remus, és onnét lesték a madarak
repülését. Remusnak hat madár jelent meg, de Romulusnak tizenkettő, s így őt
illette meg a városépítés joga. Pales ünnepén kezdték meg a munkát. Árkot
ástak és gabonaszemeket szórtak beléje, majd földet hordtak rá a szomszédos
telekről, és a betemetett árok fölé emelték az oltárt, amelyen hamarosan kigyulladt
az áldozati tűz lángja. Ezután hófehér bikát és hófehér tehenet fogva ekéje
elé, barázdát húzott Romulus, avval jelölte ki a városfal helyét, és így
imádkozott : - Juppiter, Mars atya és Vesta anya, ti segítsetek
e város alapításánál! Legyen hosszú életű a város és uralkodjék az egész
földkerekségen! Juppiter kedvező jelt adott: bal felől mennydörgött és villámlott.
Hamarosan állt a városfal. Celer vezette a munkát, akit Romulus jelölt ki erre,
meghagyva neki :
- Gondod legyen rá, hogy senki át ne ugorja a falakat: aki ilyet merészelne tenni, azt
add át a halálnak ! Nem tudva ezt Remus, kicsinyelni kezdte az alacsony falakat : - Ez
volna alkalmas arra, hogy megoltalmazza a népet? - és azzal már keresztül is ugrott a
falakon. Celer az ásóval halálra sújtotta, s mikor ezt megtudta Romulus, elnyelte
könnyeit, gyászát a keblébe rejtette, hogy példát mutasson : - Így merje az
ellenség átugorni az én falaimat! -mondta. De Remus végtisztességén kitört
visszafojtott fájdalma, csókkal illette testvérét és úgy búcsúzott el tőle,
akinek akaratlanul okozta halálát. Vele együtt sírtak Faustulus és Acca és a város
jövendő polgárai.
További információk a témáról és minden egyébről:
copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu