Bulgakov: Iván a Rettentő

MIHAIL BULGAKOV
Iván, a rettentő

Bulgakov művészete a század második felében vált ismertté és népszerűvé hazájában is, nálunk is. A Mester és Margaritát azok is olvasták, akik egyébként ritkán vesznek kézbe igényes, gondolkodtató regényt. A divatjelenségek mindig gyanúsak egy kicsit. Bulgakov regényét azonban a kritika is egyértelműen elismeri. Közönség és kritika teljes egyetértésének oka: a mű többszintes struktúrája. Mulattató és megindító, fordulatos és fantasztikusan érdekes annak is, aki mélyebb jelentését nem kutatja. Az értő olvasónak pedig, igazi élmény a modern szatíra, a groteszk, a fantasztikum és az intellektuális-filozófiái példázat, elemeit egyesítő mű, amelyben legfontosabb etikai kérdéseinkre megindítóan szép emberi-művészi értékrendjével felel Bulgakov. Drámáival kapcsolatban több a fenntartás, vannak, akik úgy vélik, a nagy mű visszfénye tükröződik rajtuk, s nem önértékük, hanem a küzdelmes sorsú művész iránti rokonszenv magyarázza népszerűségüket. Az Iván, a rettentő előadásának sikerét hazánkban nem ez magyarázza. Azok a fiatalok, akik élvezik Forman filmjeit, a Balázs Béla Stúdió dokumentumfilmjeit, Čapek és Hrabal írásait, könnyedén alkalmazkodnak Bulgakov látásmódjához, van érzékük a szatirikus torzítás, a groteszk túlzás iránt. Ábrázolásmódja hazájában sem gyökértelen. Az orosz irodalom korábban sem szűkölködött szatírákban. Bulgakov középiskolás kora óta rajongott Gogolért. Pausztovszkij visszaemlékezésében olvassuk: "Nemhiába kedvenc írója Gogol volt. Nem az a hivatalosan értelmezett Gogol, akit az iskolapadból vittünk magunkkal az életbe, hanem az őrjöngő fantaszta, aki hol szenvedélyességével, hol gúnykacajával, hol vérfagyasztó, badar képzelőerejével hökkenti meg az olvasót." A fantasztikum és realitás szerves összefonódása gogoli örökség Bulgakov műveiben. De a derűs komédiázó kedv és a kíméletlen gúny nem volt idegen a húszas évek irodalmától sem. A Gudok (Duda) című lap híres "negyedik oldal"-án Bulgakov együtt dolgozik Ilffel és Petrovval, a Tizenkét szék szerzőivel. A groteszk elem áthatja Babel egyébként egészen más tónusú elbeszéléseit is. Majakovszkij költészetében pedig mindvégig jelentős a szatirikus hang, darabjai (Buffo, Poloska, Gőzfürdő) az orosz avantgarde harsány- groteszk tájékozódását a leginkább igazolják. Bulgakov helyzetére azonban jellemző, hogy művészetét Majakovszkij is elutasítja, igaz, hogy a komédiákat megelőző A Turbin család napjai című dráma alapján. Ez a mű még a csehovi dráma modelljét követi, s éppúgy nem látták meg benne az iróniát, mint ahogy Csehov összetett művészetét sem interpretálták teljes komplexitásában. A téma alapján ítélték meg a Turbinékat, s a fehérek apológiáját látták benne. Pedig Bulgakov magáénak tudta a forradalmat. Azt szolgálta, amikor figyelmeztetett: ne pusztítsa el az új rend az ellenséggel együtt a múlt értékeit. Az értelmiség feladatát, szerepét akarta tisztázni, a művészi alkotás lehetőségeit, nehézségeit ábrázolta regényben, drámában, komoly és szatirikus formában. Makacsul dolgozott, mikor már reménye sem volt a nyilvánosságra, s energiájának javát színpadi adaptációkra kellett fordítania. Írt dühvel és elpusztíthatatlan humorra(, tehát valami mélységes bizakodással, és a történelem igazolta. Az Iván, a rettentő komédia. Realitás és fantasztikum ötvöződik benne, s az író komoly gondjait olyan nevetséges figurákban, helyzetekben fogalmazza meg, hogy a néző, olvasó észre sem veszi, s máris elkötelezte magát mindenféle ostobaság és gonoszság elleni küzdelemre.

Az időgép
Korunk science fiction áradatában s amikor a futurológia komoly tudománnyá vált, naiv Verne Gyula-i ötletnek tűnik az a masina, amellyel Tyimofejev be akarja kalandozni az időt. A húszas-harmincas években azonban, különösen- a megkésett fejlődésű országokban a technika még olyan csoda, amely csak nem régen emelkedett irodalmi témává. Alexej Tolsztoj Aelita című regénye éppilyen naiv realizmussal ábrázolja a szerszámos kamrájában zseniális felfedezéseken töprengő, kísérletező szovjet szakembert. A XX. századi izmusok, különösen a futurizmus hozta be. a költészetbe a gép mítoszát. A gépi civilizáció iránti aggodalommentes rajongásukban az emberiség egész múltját legszívesebben lomtárba hajították volna. Az elmélyültebb alkotókat már akkor foglalkoztatták azok a lehetőségek és veszélyek, amelyeket a technikai forradalom magával hoz (Babits: Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom). Bulgakov is elképzeli, milyen lesz az emberiség jövője. A Boldogság című darabjában Rein mérnök eljut a XXIII. századi Moszkvába. Az író reményei mutatkoznak meg az ábrázolt képekben: magas technikai fejlettség, jólét, kultúra, a bürokrácia hiánya. Csakhogy a magánélet problémáit itt sem tudja meg- oldani a Harmónia hivatal, a féltékenység, a bosszú rejtetten itt is működik és az alkotó válságba kerül, mert találmánya felett nem ő rendelkezik. Igazában Bulgakovot nem a technikai fejlődés lehetőségei érdeklik, hanem az ember, a maga történelmi realizációiban. Akár a múltba, akár a jövőbe kalandozik, sohasem öncélú a tárgyi környezet, az élet- keretek bemutatása, mindig hősei magatartását, gondolkodását, tetteit világítja meg. ,,. . . gondolatban hatalmas térségeket tud át fogni a tekintetünk, . . . az irodalom időben és térben hivatott ezt tenni" - mondta az író Pausztovszkijnak. Az időbeli és térbeli utazáshoz a komédia keretében igen jó eszköz az időgép. Éppen, mert nem bevált, szabadalmazott, jól működő szerkezet, hanem alakuló konstrukció, eszköze lehet a véletlennek, idők és emberek keveredésének. Ez a technikai zűrzavar alkalmat ad- hat az írónak, hogy kora fonákságait XVI. századi ,,szemmel" tegye nevetségessé, az erő- szakos, vad múlt pedig XX. századi perspektívát kapjon. Tiszta metszetet egyik korról sem kapunk, hogy összevethessük. Nem a történelmi fejlődés bizonyítása az író célja. Ha egyáltalán van értelme a két kor összevetésének, a jelent kell elmarasztalnunk. Rettegett Iván véres korában a korabeli normák érvényesülnek, Bulgakov jelenében emberi fogyatékosságok, jellemhibák , miatt nem tud ér- vényre jutni a magasabb rendű etikai norma.

Álom-dramaturgia
Az Iván, a rettentő keretes komédia. Csak első és utolsó rövid jelenete játszódik a valóságban, a komédia egész furcsa cselekménye Tyimofejev álma. Mielőtt a dráma felépítését elhamarkodottan kezdetlegesnek minősítenénk e miatt, vegyük fontolóra az "álom" funkció- ját. Bulgakovnak nemcsak erre a drámájára jellemző az álom-fikció. A Menekülést nyolc álomra osztja. A Boldogság alcíme: Rein mérnök álma négy felvonásban. Tematikailag csak az utóbbi tart rokonságot az Iván, a rettentővel. Van azonban mindháromban közös vonás a valóság átnő az irrealitásba, a fantasztikumba, a látvány a látomásba, a jellemek a groteszk karikatúrába. A Menekülés földrajzi és időbeli hitelességgel követi a fehérek fejvesztett rohanását Szevasztopolba és az emigrációba. Az egyes állomásokon, különösen Konstantinápolyban és Párizsban azonban képtelen jeleneteknek, furcsa szituációknak vagyunk tanúi. Mégis : a papírfigurákkal házaló, sváb- bogárfuttatásra fogadó Csarnota tábornok az orosz emigráns tisztek erkölcsi összeomlását minden tényszerű realitásnál szemléletesebben ábrázolja. Csakhogy a kor realizmusigénye szűkkeblű, és komolyságot kíván. Az álomkeret szabadságot ad, álmáért nem felelős az ember. Az álomban összekapaszkodhatnak a valószerű és valószínűtlen képek, tótágast állhat a logika. A logikátlanság persze csak látszólagos, hiszen a bulgakovi túlzás, a helyzetek képtelensége éppen a valóság mélyebb összefüggéseinek láttatását célozza. Nem tudjuk pontosan, hogyan jutott az álomdramaturgia gondolatához. Valami szerepe lehetett ebben annak a spontán alkotókészségnek, amelyről kortársai visszaemlékezéseikben többször megemlékeztek. Bulgakov sok történetet mondott élőszóban, s rögtönözte a meséit, átlényegült, belebújt hősei bőrébe, s a valóságból szinte észrevétlenül ment át a fantasztikumba. Némi joggal azonosíthatjuk a Színházi regény főhősének, Makszudovnak alkotómódszerét az íróéval. A regény részletesen és igen meggyőzően írja h azt a félig éber, féltudatos állapotot, amelyben valami belső kényszer, a vizuális és auditív fantázia eleven ereje arra készteti az írót, hogy fiókba zárt regényét megjelenítse, drámává formálja. Van valami álomszerűség ebben a megszállottságban. (Színházi regény 354-356, lap.) Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy Bulgakov a forradalom fiatal értelmiségével együtt benne élt a kor művészeti áramlataiban. Noha a futurizmusnak a hatása erősebb volt, foglalkoztatta őket a szürrealista alkotómód- szer is. Az álom-dramaturgia szabadságát elsősorban a szürrealista szabad asszociációs technikával hozhatjuk párhuzamba. De Bulgakov nem kapcsolja ki a tudatos kontrollt. Logikusan építkezik az álomszerű, fantasztikus elemekből. Az álom-keret lehetőséget ad a játékra. Beleélő, átlényegülő képessége mindig játékos formákat öltött, képes volt órákig egy idióta németet alakítani, úgy, hogy a sziporkázóan okos Bulgakovról őszintén hitte az asztal- társaság, hogy nemcsak oroszul nem tud egy szót sem, de agyalágyult is. Akik látták a Pickwick-klub bírájának szerepében, nagyszerű színésznek tartották. Komédiázó kedve és játékossága tragikus darabjajt is áthatja. Az álom-dramaturgia éppen valószínűtlen helyzeteivel ad lehetőséget a játékra. Az író látta a kínálkozó szereplehetőségeket is, színpadra írt, a játékteret rendezte be. A Színházi regény utolsó lapján Makszudov-Bulgakov vallomását olvashatjuk: "Emésztő serelem támadt bennem a Független Színház iránt, oda voltam szögezve hozzá, mint féreg a horogra, minden áldott este végignéztem az előadást . . ." Bulgakov álmaiban a tér, a tárgyak folytonosan változtatják alakjukat, a fal ledől és újraépül, a rozoga amatőrrádió félelmetes időgéppé változik, s az emberek elveszítik köznapi arcukat, átlényegülnek. .A színház: varázslat.

Az álom lépcsői
A darabot köznapi banális szinten indítja az író. Tyimofejev rövid monológja meglepő tömörséggel közöl minden adatot a dráma idejéről, a hős szituációjáról, s azokat az alapmotívumokat is behozza a dráma világába, amelyek az álom során jelentősekké válnak. Egyetlen szakszóval (cosinus) érzékelteti, hogy a rádiót bütykölő Tyimofejev értelmiségi. Hazavárja Zinát, alkalmasint a feleségét. Az asszony távolléte aggodalmas-féltékeny gondolatokat sugalmazhat. Tyimofejev zaklatott, munkakörülményei lehetetlenek, alig tudja túlüvölteni a türelmetlen népművelés eszközét, a hangszórót, amelyet a házfelügyelő nem hajlandó kikapcsolni. Ez a mozzanat elhelyezi a drámát az időben, Bulgakov jelenében, s a házfelügyelő álombeli szerepét anticipálja. Tyimofejev egy furcsa alakot is lát az ablakból, fekete kesztyűben, gyanakvása azonban nem tudatosul. Csak álmában válik Miloszlavszkij a tolvajlás művészévé. Minden elem együtt van tehát a rémlátások sorához. Ekkor lépünk át az álom birodalmába. Egyelőre nem történik semmi hihetetlen, sőt banális élethelyzetek sorát látjuk, amelyekre épp hogy csak rávetődik a valószínűtlenség árnya, mintha az elvarázsolt kastély tükrei csak fokról fokra torzítanák az eléjük kerülő jelenségeken Minthogy Tyimofejev feleségével még nem találkoztunk, hihetőnek érezzük Zinát, a butuska, link színésznőt, akit elkábítanak egy filmrendező ígéretei. Csak a szakítási jelenet könnyedségében van valami szokatlan. A valóságot látszik másolni a házmesterné jelenete is, itt a valószínűtlenség Tyimofejev magatartásában érezhető, goromba szókimondása nem illik róla alkotott képünkbe. Az az álomszerű, hogy szembe mer szállni a boszorkánnyal. Miloszlavszkij belépésében van egy kis dramaturgiai bukfenc, a betörő érkezését ugyanis csak a néző látja. A későbbi társalgás többértelműségét teszi lehetővé, hogy Tyimofejev "álmában" Miloszlavszkij csak később jelenik meg. Hangulatilag ez is továbbviszi a képsort, kacagtatóan irreálisak a betörő telefonbeszélgetései, otthonos viselkedése az idegen lakásban, vaskosan reális azonban mód- szeres fosztogatása. Ekkor lép be Bunsa. A jelenet igen fontos, hiszen ő a címszereplő, ezt a' párbeszéd terjedelme is érzékelteti. A drámaíró még itt sem szakad el a hétköznapi valóságtól: Bunsa ostobasága ugyan meghaladja az átlag házfelügyelői szintet, ez azonban csak karikírozás, éppúgy, mint hercegi származása és ebből fakadó túlbuzgalma. De a túlzás eredményeképpen a komikus vonások félelmetessé nőnek, Tyimofejev groteszk kiszolgáltatottsága hitelessé teszi mentegetődzését, magyarázkodását találmánya ártalmatlanságáról, s indokolja a gép bemutatását. A fokozatosság az időgép működésbe lépésével sem szűnik meg. A masina először jelentéktelen bűvészmutatványt hajt végre, Miloszlavszkijt a színre hozva. Ekkor azonban hirtelen fordulat következik be. Látszólag a gép szakszerűtlen kezelése, lényegében a szerzői szándék szabadjára engedi az idő örvényét. Sodra magával ragadja a szereplőket, s a XVI. és XX. századi hősök és viszonyok furcsa kereszteződését teremti meg. A felvonás utolsó jelenete ismét határterületen van álom és valóság között, az álombeli Spák észreveszi, hogy kirabolták. Ez a jelenet Miloszlavszkij belépéséhez hasonlóan kívül esik az álombeli Tyimofejev látóterén. Most azonban már értjük a drámaíró ravasz szerkesztési módját. A valóságos Tyimofejev nem azonos az álomban szereplő másával. Kívülről nézi álombeli énjét éppúgy, mint a többi álom-alakokat, s így többet is "tud" nála. A dolog pszichológiailag egyáltalán nem lehetetlen, kivel ne történt volna meg, hogy álmában végig- nézte saját tetteit, üldöztetését, netán temetését is? A kétségbeesett, rendőrségre telefonáló Spák azonban megzavarja a nézőt, éppen kellő mértékben billenti meg valóságérzékét, hogy a következő felvonás fantasztikumát ebben a tétova egyensúlyi állapotban nagyobb hatásfokkal élhesse át. A második felvonás az álombeli jelenben játszódik. Képtelen szituációi abból adódnak, hogy rettenetes Iván a maga cári és XVI. századi módján reagál korunk köznapi jelenségeire. Az egész felvonás komikumát emeli a nyelvi humor. Elbert János fordítása jól érzékelteti ezt, amikor a cár szókincsébe archaikus magyar kifejezéseket kever: "Mi néven hívnak, garabonciás?" "Előbb megpróbáld a poharat!" "Szűk a kamarád." Minthogy a nyelv régiessége emelkedetté teszi a stílust, Ivánt félelmetesnek és fenségesnek érezzük,, s 'ez pontosan; illik nemcsak történelmi asszociációinkhoz, hanem a cár drámabeli szerepéhez is. Magatartásának két véglete van, halál vagy dús ajándék vár az "alattvalókra", zsarnok és nagylelkű egyszerre. Véres nagysága mellett Zinaida és Jakin veszekedése, filmes intrikái még kicsinyesebbnek hatnak. A cár jelenléte a helyzetkomikum kiaknázását is lehetővé teszi előbb Jakin, majd Spák nézik jelmezes színésznek. Az így adódó suta párbeszédekben a múlt zsarnoka erkölcsi tisztaságban messze "'felülmúlja a jelen "polgártársait", Spák felfújt önérzetessége, Jakin vacogó gyávasága lelepleződik. Iván igazában csak a XX. századi technika ördögi találmányaival szemben törpül el; az "elvarázsolt citera" iránti aggályait még csak leküzdi, de a telefonból szóló "lidérc" igazán megrémíti. Amikor Zinaida tanácsára Iván "korszerű" göncöket vesz fel, újabb komikus jelenetek lehetősége :nyílik meg. A cár és a házfelügyelő közötti külső hasonlóság a személycsere dramaturgiai fogásához szükséges. Rettenetes Iván köntösével együtt elveszíti megjelenésének méltóságát, magatartásában azonban megőrzi félelmetes vonásait, a házfelügyelővé és Spák alig tudnak megfutni haragja elől. A felvonás végén az álom ismét a realitás- szinthez közelít. Spák Tyimofejev könyörgése ellenére, adott szavát megszegve ismét bejelentést tesz a rendőrségen. Álom - nem álom, a néző besúgónak könyveli el Anton Szemjonovicsot. A harmadik felvonás cselekménye a másodikéval egyidejű: mialatt a cár a XX. században vendégszerepel, Bunsa és Miloszlavszkij a XVI-ban próbál talpon maradni. Itt alkalma van az írónak Bunsa makacs ostobaságát és Miloszlavszkij ügyes szélhámosságát működésében bemutatni. "Országlásuk" felelőtlensége, intézkedéseik cinizmusa Rettegett Iván ellentmondást nem tűrő zsarnokságát is vonzó színben tünteti fel. A nyelvi humorra itt is számtalan lehetőség kínálkozik. Miloszlavszkij ugyan könnyedén veszi fel a hercegi tónust, de még az ő szóhasználatába is becsúszik olyasmi, mint "a cárnak kiutalt Lakrész". Bunsa uralkodói mivoltát csak haragos elbődülésekkel tudja hitelesíteni, de amint visszanyeri - az ánizspálinka segítségével - biztonságérzetét, kitör rajta a hatalmi téboly. Származásával kérkedik, kinyilatkoztat. Mintha a meg- vadult kispolgár a koronás zsarnoknál is veszélyesebb lenne. Ki tudja, hová ragadná szédülete, ha nem törne ki a lázadás a "trón- bitorló" ellen? Amilyen hirtelen fordulattal bolydította meg az idő rendjét, éppoly gyorsan helyre is állítja a szerkezet az időviszonyokat. Az álombeli rendőrség talán majd mindent tisztáz, kinyomoz . . . A rendőrség-motívummal ismét elérjük a valóság küszöbét: A hangszóró újra bömbölni kezd, a harang- zúgás felébreszti a mérnököt. A megszokott, köznapi világ helyreállt. Az igazi Zinaida nem hasonlít az álombelihez, fáradt, szűkszavú és gondos. Az író még utoljára csavar egyet a történeten: Spákot valóban kirabolták. De ez már csak a csattanó.

Álombeli transzformáció
Tyimofejev álomalakjai részben valóságos környezetének figurái, részben az agresszív operamuzsika hatására megelevenedett képzelt alakok. Az előbbiek sokkal nagyobb jelentőségűek, s mintha a "történelmi" szereplők is őket tennék plasztikusabbá hasonlóságukkal vagy kontraszthatásukkal. De az álomban a köznapi emberek is kiteljesednek, megnőnek, megvalósítják a bennük rejlő lehetőségeket, vagy éppen átalakulnak. Tyimofejev a valóságban szegény és meg- lehetősen ügyefogyott értelmiségi. Nem sok érzéke van az élet praktikus dolgai iránt, nyomorúságos társbérletét panasz nélkül el- viselné, egyetlen vágya, hogy békén dolgoz- hasson. A szakmai problémák mindennél jobban érdeklik. Az álom valóra váltja titkolt ambícióit: igazi felfedező lesz, olyan tudományos feladatot old meg, amilyenről ébren még álmodozni sem merne. Alombeli érje emberileg is teljesebb, mint a valódi: bátor és szó- kimondó, határozott és tevékeny. De az álomban rejtett félelmei is alakot öltenek. Furdalja a lelkiismeret, hogy elhanyagolja Zinát, s fél, hogy az asszony megelégeli a nyomorúságot. Zinaida álomalakja nem az igazi feleség adottságaiból, hanem Tyimofejev aggodalmaiból kel életre. Azok a tulajdonságok azonban, amelyekbe a színésznőt a férji féltékenység öltözteti, Tyimofejev - azaz Bulgakov - társadalmi tapasztalataiból erednek. Jakin figurájához hasonlókkal szép számmal találkozunk a Színházi regény s a Mester és Margarita lapjain. A Tyimofejev lidércnyomásos álmát benépesítő félelmetes és groteszk alakok az író mindennapjaiból léptek a mű világába. A mérnök csupa szorongás, nyugtalanság. Álma teli van zűrzavarral és veszéllyel: Magányos, üldözik, és visszaélnek a bizalmával. Az egyetlen álomszereplő, aki "felfedezői" érdemeit méltányolja, Miloszlavszkij, ő is csupán azért, mert ezzel a találmánnyal az üzletek falait is el lehet távolítani. Miloszlavszkij is kiteljesíti . a maga lehetőségeit az álom-szerepben: kisszerű betörőből behízelgő modorú szélhámossá nő. Ha Osztap Benderrel nem is veheti fel a versenyt, az ő fajtájából való. Nyilván nem ok nélkül ismétlődik a figura a kor szatirikus irodalmában, sok zavarosban halászó bűnöző használta ki a hatalmas társadalmi mobilizáció lehetőségeit. De Tyimofejevnek nem ő az igazi ellensége. Idegeit a bizalmaskodó, kéretlen tanácsokat osztó házmesternék morzsolják fel. Munkáját és életét az ostobaság gyanakvás, besúgás veszélyezteti; a Spak-féle alakok és Bunsák. Bármilyen jóízűen nevetünk Tyimofejev álombeli viszontagságain, Bunsát nemcsak komikusnak, hátborzongatónak is érezzük. Akár- milyen kis mértékben is, hatalom van a kezében. Ki- és bejárkál a lakásokba, kihallgatja a lakók beszélgetéseit; túlzott "éber"-ségében, önigazolásul mindenkit proletárellenes megnyilatkozással vádol, mindenkit be-, ki- és fel- jelent. Bunsa az álomban ezeket a lehetőségeket maximálisan megvalósítja, ezért hason- latos ostoba ábrázata minden oroszok cárjának rettegett vonásaihoz. Kisszerű, korlátolt zsarnokok hatalmaskodnak az embereken - érzékelteti Bulgakov. Lehetetlenné teszik az együttélést, elfojtják az alkotó munkát. A korlátolt kispolgárság ellen ifjúkora óta hadakozik az író. Pausztovszkij kijevi közép- iskolai élményeire emlékezve jellemzi a tipikus kispolgárt. Fogalommá vált a "kijevi kispolgár", írja, még Csehov is emlegette. ,,. . . ez a magyarázata annak, hogy ő, a haladó értelmiségi képviselője, egész életében heves és engesztelhetetlen gyűlöletet táplált minden ellen, ami a nyárspolgáriságnak, a bar- bárságnak és a képmutatásnak akárcsak legkisebb jelét mutatta is." De az ostobaság és barbárság nem kijevi specialitás. Bulgakov saját életében és írótársai sorsában sokat tapasztalta a korlátolt gondolkodás, a kritikát nem tűrő ostoba magabiztosság, tudatlanságból fakadó barbárság tüneteit az irodalmi és színházi élet ügyeit bürokratikusan intéző "illetékesek" módszereiben. A merev voluntarista kultúrpolitika nemcsak tőle tagadta meg a szólásjogot. Bulgakov tiltakozott. A Színházi regény Makszudovjá- nak groteszk kálváriájában színházi zsarnokok portréját rajzolta meg, a Mester és Margarita fantasztikus képsorában az irodalmi életet szatirizálta. A kultúrpolitikusak, kritikusok azonban sohasem a maguk nevében bírálták, elvi érvelésük mögött mindig ott rejlett a törekvés, hogy a legmagasabb fórum álláspontját tegyék magukévá. Ezért ábrázolta Bulgakov az ab- szolút hatalom és a művész konfliktusát a Képmutatók összeesküvésében és a Puskin utolsó napjaiban. Ezért írta meg tiszteletre méltó önérzettel Sztálinnak szóló levelét. Ennek eredménye volt az a felemás intézkedés, amely lehetővé tette, hogy a Művész Színházban dramaturgként dolgozzék, de az irodalmi nyilvánosságot továbbra is megtagadta tőle. Bulgakov életének drámája ott van az Iván, a rettentő hátterében is. Joggal tételezzük fel, hogy az író időgépe nem véletlenül bolygatta fel a hatalmas cári árnyat. Rettegett Iván egyetlen szemöldökráncolása: halál, jókedvének felvillanása: jutalom. Igazságosztása: erőszak. Kiszámíthatatlan, mint a sors, hajthatatlan, mint a szikla. Az író tisztességét dicséri, hogy hatalmas ellenfelének álomalakjától nem tagadja meg a nagyságot. A történelem örvénylése a vissza nem térő múltba ragadta a félelmetes "Ivan Vaszilijevics"-et. De a Bunsák ma is élnek, Bulgakov komédiájának időszerűsége nem csökkent. A mű tovább folytatja az író játékos-komoly csatáját. Így is kívánná a "nyugtalan és nagyszerű" író, akinek "egész, élete csupa könyörtelen küzdelem volt az ostobasággal és a hitványsággal, harc a tiszta emberi szándékokért, azért, hogy az ember értelmes és nemes lelkű legyen, mert nem lehet más"

Mész László

Vissza