MROZEK
Tangó
(1964)


A kelet-európai szerzők az abszurdban a valóságot mutatják fel, nyugati társaik a valóságban az abszurditást.
(P. MÜLLER PÉTER)

Slawomir Mrozek (sz.: 1930) műveinek központi témaköre korunk személyiségválsága, az elidegenedés és önazonosság-vesztés. Groteszk vagy abszurd helyzeteket, modelleket állít színpadra, amelyekben azonban a realitás is jelen van. A szereplők logikáját, a művészek teóriáit a köznapi élet törvényeivel szembesíti, a hatalom, a kegyetlenség, a morál és a nemiség összefüggéseire mutat rá. Alakjai szerepválsággal küzdenek, ki akarnak bújni a formulák és sztereotípiák korlátai közül, egyéniségük megtalálására és érvényesítésére törekszenek. Hősies gesztusaik, nagyratörő próbálkozásaik rendre komikus felsülésekbe torkollnak, de a végkifejlet Mrozek csaknem minden művében komor.
A Tangó című dráma alapkonfliktusa a kulturális hagyomány és modernség szembenállása. Az író az értékrendszer félreállításának következményeit boncolgatja szatirikus jelenetsorokon át, és végül az értelmiség félreszorulására, térvesztésére, a hagyományos kultúra életképtelenségére esik éles reflektorfény.
A dráma alaphelyzetében - abszurd vonásként - maga a drámaiság hiányzik; megakadt ugyanis a nemzedéki konfliktusok örökletes folyamata. A szülők - úgy vélik - annak idején végérvényesen szétzúzták a normarendszert, és nem hajlandók átállni a hagyományőrző szerepkörre. Programjuk a teljes szabadosság (azt csinálja mindenki, amihez kedve van"). Ennek következtében azonban a jelenkori ifjúság légüres térbe kerül. (ARTUR: Én már csak maguk ellen lázadhatok, a maguk zabolátlansága ellen." SLOMIL: Kérlek, parancsolj, hát megtiltom én neked?") Az új nemzedéknek ilyenformán két lehetősége marad: Vagy újabb konvenciókat kell teremteni, vagy helyreállítani a régieket." Ez utóbbi út látszik előtte járhatónak, így tehát groteszk szereposztásként Artur lép fel a hagyomány harcosaként - a szülőkkel és nagyszülőkkel mint a korlátlan szabadság védelmezőivel szemben, és ezzel mégiscsak kibontakozik egy fonákjára fordult konfliktus.
A II-III. felvonásban tehát hősünk egyre elkeseredettebb kísérleteket tesz a szembenállások kiprovokálására, a különbségek élezésére, ezáltal saját szerepének megtalálására. Először is az etikai normát akarja érvényesíteni, ennek jegyében állásfoglalásra és tettre sarkallni felszarvazott apját. Az eredmény: komikus csattanó. A fiatalember másik próbálkozása: a formákat szándékozik feleleveníteni, konkrétan: tradicionális külsőségek közepette feleségül venni - a saját unokahúgát. A hagyomány azonban (a legénybúcsú") épp őt, a vőlegényt" zökkenti ki a szerepéből; lerészegedik, nihilizmus keríti hatalmába - ami ellen lázadni próbált. Újabb éles váltással valamiféle fanatizmusba igyekszik belekapaszkodni, eszmék (a halál" és a hatalom") megszállottjaként zavarosan szónokol, és Edek brutális erejére támaszkodva diktatúrát jelent be. Ala közlése azonban (Én megcsaltalak Edekkel") teljesen összeroppantja, hiszen most már minden kicsúszott a kezei közül (az erkölcs, a forma és az eszme is; rossz a világ"). Eszeveszett dühöngéssel a pribékjére rontana, de Edek két csapással agyonüti, és ő veszi át a teljhatalmat.
Új konfliktus jelenik meg tehát - megoldásként - a befejezésben, megsemmisítve és félretolva az alapellentétet, a hagyomány őrzésének vagy elutasításának a kérdését. Ez a kultúra nevetséges belügyévé süllyed, a műveltség egészével szemben viszont elsöprő erővel fellép a gátlástalan műveletlenség. Vele szemben a kultúra nem is vállalja az ellenállást: Eleonora szerint talán nem is lesz olyan rossz dolgunk", Slomil semmi különöset" nem tud mondani, Eugeniusz bácsi pedig azonnal behódol az új hatalomnak is.
A Tangó a fentiek értelmében a kultúra tragikomédiája. Az emberi értelem fogódzó nélkül, tehetetlenül áll a XX. század valóságában, az összekuszálódott társadalmi állapotok és emberi viszonyok előtt, immár teljesen elvesztette értelmező és irányító szerepkörét, csupán sodródni tud az eseményekkel; némely szituációkban pedig csupán egyszerűen nevetséges. (Artur orvosegyetemre jár, Eleonora szerint ezzel szégyent hoz a családra".) A mellékszereplők elvtelensége vagy hóbortos életfilozófiája, a főhős sikertelen nekiveselkedései és téblábolása egyaránt az értelem zsákutcáját jelzik, és együttesen vezetnek az önpusztításhoz, a katasztrófához. Artur elméletei gyorsan cserélődnek, hiszen csak eszközül szolgálnak öncélú lázongásához. Slomil a modern, avantgárd művész és esztéta karikatúrája. Az ő kijelentéseiben felsejlenek ugyan lényegre tapintó, reális meglátások, de egészüket mégiscsak a bornírt dilettantizmus, a valóságtól való elrugaszkodás uralja. Kísérletezgetése: az ő élethazugsága, szereplőtársai elnézően statisztálnak hozzá. Hangzatos elmélete (boldognak lenni - a felszabadult ember joga és kötelessége") jegyében él és e jegyben szarvazza fel őt felesége, Eleonora. E házaspár elvének" és magatartásának abszurditása akkor a legnyilvánvalóbb, amikor a gyermeküket a szemük láttára ütik agyon - és szinte észre sem veszik. Ala eleve távol áll az értelmiségi szemlélettől (unom a filozófiát"), unokatestvére szerepzavaraira pedig joggal fakad ki: tudományos disznó".

Különös és végső soron kulcsfontosságú a kapcsolata a kultúrával Edeknek. Eleinte tisztes távolról nézi, egy kis áhítattal is (önfeledten bámulja az egyetemi tankönyv képeit; egy haverja" noteszéből, aki moziban dolgozik", elvet" másolt ki). Ez a bölcsesség" azonban nem lépi túl a primitív konkrétumok szintjét (Én szeretlek, de te alszol"). Képtelen az elvont gondolkodásra - ebben rejlik életképességének titka. Még büszke" is arra, hogy ő nem talál ki semmit: én így is tudom, ami kell". A mesterkélt és életképtelen civilizációval szemben ő maga a természetesség, a szükségszerűség", Slomil fellengzős stílusban fogalmazva az autentikus élet egészséges fuvallata". Tökéletes alkalmazkodó képességét, rugalmasságát már az első perctől folyamatosan bizonyítja, pl. Eugeniusz bácsinál szellemesebb rímet (ez a költészet karikatúrája?!) tud gyártani, hibátlanul alakít akár lakájt is, a többiek viszont minduntalan kizökkennek szerepükből. A végső fordulatban pedig azonnal cselekszik, pontos helyzetértékeléssel, célratörően. Jóllehet csupán önvédelemből, akarata ellenére, mások hibájából sodródik előre, de felismeri és kihasználja a lehetőséget, és betölti a hatalmi vákuumot.
A nyers erővel, a primitívséggel szemben az erkölcsi normarend is katasztrofális vereséget szenved ebben a műben. A szülők büszkék arra, hogy felrúgták a magatartást szabályozó törvényeket (Slomil többször felhangzó kulcsszava: Minek?"), nem látva előre, hogy mi az etikai nihilizmus és anarchia következménye. Artur morális-szociális igazságokról szónokol, majd - ebből a szerepéből is kiesve - ráveti magát unokahúgára. Edeket természetesen semmiféle szégyenérzet nem feszélyezi: beleiszik bárki poharába, lefekteti a megkívánt nőt - akár feleséget, akár menyasszonyt. Mellette jövője csak az elvtelen köpönyegforgatónak (Eugeniusznak) van. A civilizált ember azonban nem élhet erkölcsi normák nélkül. Kulcsszerepüket azzal is megvilágítja a darab, hogy Artur a menyasszonya közlésétől veszíti el végleg maga alatt a talajt: a hűség-hűtlenség értékek megsemmisülése miatt szakad el hősünk végleg a valóságtól, és jut az elvont eszmék légüres terébe. Ugyanaz a mozzanat siklatja ki, amelyet apjának Edekre haragításában akart a második felvonásban felhasználni - a saját taktikája fordult a visszájára.
A Slomil-nemzedék ad absurdum vitt forradalma" következtében az egész értékrend összeomlik, nincsenek viszonyítási pontok. Artur saját korlátlan szabadsága is példázza - groteszk módon - az értéktelenség következményeit: madárkalitkát rakhat a nagybácsi fejére, a ravatalra küldheti a nagymamát, bármit tilthat - teljes a káosz. Önmagában semmi sem komoly. Minden közömbös, semleges. Ha mi magunk nem adunk jelleget a dolgoknak, belefulladunk a semmilyenségbe." Az értékrend alapját azonban csak szilárd elvek, elérhető ideák, konkrét törekvések adhatnák meg, ezek azonban úgy tűnik, nincsenek.
A címadó motívum, a tangó" jelentésváltozása fogja össze a történéseket. A szülők nemzedékének fiatalkorában ez a tánc az akkori hagyomány elleni lázadás jelképe volt (a szoros összefogódzkodás, a testi érintkezés megbotránkoztatta az idősebbeket: Tudod, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy tangót táncoljon az ember?"). Egy emberöltő elteltével már a tangózás számít a fiatalok részéről megtagadni való hagyománynak. A mű utolsó mozzanataként azonban Edeknek támad kedve tangózni, alkalmasint Eugeniusszal - a férfipáros tánca a kultúra ijesztő deformálódásával fenyeget.
Mindebből az is nyilvánvalónak látszik, hogy a Tangó szereplői nem jellemek, hanem egy-egy magatartás megtestesítői, mégpedig a kultúrához (műveltséghez, tudományhoz, művészethez, erkölcshöz stb.) fűződő viszony egyes változatait képviselik. A személyiség szétesett, a legárnyaltabban ábrázolt hős, Artur indulatai, gondolatai és ösztönei is egyaránt csaponganak, egymás ellen fordulnak Az emberi kapcsolatok is végletesen eltorzultak, kiüresedtek ebben a műben: Slomil és Eleonora együttélése a házasság zsákutcája, Ala pedig már abból a zilált családi" háttérből bukkan elő a színpadon, amelyet a szülők anarchiája eredményezett. Az unokatestvéri házasság az emberi kapcsolatok teljes összekuszálódását példázza, és degenerált utódok születésével fenyeget.
A viszonyváltozatok, magatartástípusok értékeléséhez a szövegben található irodalmi utalások is támpontot szolgáltathatnak, Mrozek ugyanis a klasszikus tragédiák jónéhány ismert mozzanatát emeli be groteszk művilágába. A mükénéi mondakört idézi fel - főképp Szophoklész tragédiáit - az apa korholása Artur szájából: mellényzsebben csücsülő Agamemnón"; a Hamletet pl. Eugenia szavai Arturhoz Mért nem vonulsz kolostorba?" A világirodalom hagyományai szerint a házasságtörés bűne gyilkosságot, a bosszú kötelességét, további bűnöket, bűnhődéseket stb. vonna maga után, sorsválságok és tragédiák végeláthatatlan sorozatát; itt viszont a szerető, a férj és a feleség békés egyetértésben együtt kártyázik. Poloniusra emlékezve Eugeniusz bácsi magatartása is mélyebben elemezhető. Artur ilyenformán Oresztész vagy Hamlet elkorcsosult leszármazottja. Ala butuska naivitása is árnyaltabban jelenik meg, ha összevetjük Elektra szenvedélyes igazságszeretetével és etikus tartásával, Ophelia megragadó tisztaságával. Egy másik szövegrészlet, a házassági ajánlatra adott válasz (tőlem lehet így is, úgy is") századunk egyik klasszikusával, Camus Közönyével (Mersault figurájával) teremt párhuzamot.
Artur görcsös igyekezettel össze-összehoz tragikus szituációkat, de maga a tragikum mindig kicsorbul. Mrozek műve a tragédia paródiája. A műfaj elavulásáról magáról a műben is szó esik. Artur tragédiát akar", mert ez az egyetlen nagyon erős forma", a rendíthetetlen fogalmak világának legteljesebb kifejezése évszázadok óta" - de hova tűntek ezek a fogalmak az életből és az irodalomból? Slomil - ezúttal a szerző szócsöveként - kőbe véshető választ ad: ma már csak bohózat lehetséges".
A dráma alapelemei vagy elcsökevényesedett formában vannak jelen, vagy teljesen hiányoznak - groteszk vagy abszurd minőséget eredményezve. Nincs nemes eszménytől vezérelt, tisztán látó és kivételes képességű hős, a végkifejletig ellenfél sem látszik a színpadon, és nincs katartikus hatás.
Az általános értékválságot, valamint az irodalmi műfaj ezt is tükröző gyökeres átalakulását a műfaji sajátosságok átminősülése is tükrözi. A tér, a színpadkép az I-II. felvonásban káosz", ezt a harmadikban ugyan rendezett polgári miliő váltja fel, de Artur sikere csak időleges és látszólagos. A szerkezet csaknem teljesen lineáris, a csúcspontok ellenére nincs kibontakozás, az eseménysort mindössze néhány motívum tagolja három felvonásra. Artur három ízben, az egységek végén veszti el a fejét és kezd dühöngeni - harmadszor már a vesztére. A cselekménysor önmagába visszatérő kört alkot, amelynek végén az alaphelyzet változatát látjuk viszont a befejezésben azzal a különbséggel, hogy most már nem Artur, hanem Edek kezében van a hatalom.
A revolver" háromszor jut szerephez: látjuk, hogy mire használja Slomil, mire Artur (Eugeniusz segédkezésével), és végül mire Edek. Groteszk hatást kelt a ravatal" motívuma: Eugenia a darab elején büntetésből" kerül fel rá, a zárórészben magától mászik fel oda. A ravatal" az örökkévalóság", azaz az idő jelképe is a színpadon. Az idő azonban szétfolyik, nem ad viszonyítási pontot a szereplőknek. Már a színpadi utasítás is hangsúlyozza: nem tudhatjuk, hogy költözés előtt vagy után vagyunk".
Az első felvonás dialógusa szerint sem Eleonora, sem Slomil nem tudja a házasságkötésük dátumát, csak a nyíltszíni szeretkezésük botrányára emlékeznek, de a színhelyre már nem, és a partnerre sem biztosan. Senkinek és semminek nincs tartása, nincs karaktere, minden össze van torlódva: a tíz éve halott nagypapa ravatala, a huszonöt éves Artur gyerekkocsija, a negyven éve nem lovagoló Eugeniusz lovaglónadrágja látható egymás mellett a színpadon, a múlt rekvizitumai", családi kultúránk fölhalmozódott rétegei". Slomil teóriája forradalmiságot, de cinikus felelőtlenséget is tartalmaz: utat törtünk a jövőnek", de hogy az milyen lehet, az már nem reám tartozik"+ Az idő, a tér egyaránt jellegtelen, megfoghatatlan, a cselekvéssor célját veszti, Artur törekvéseinek nincs kibontakozása - minden értelmetlenné, abszurddá válik.
A beszéd és a tett is. A kommunikációt tekintve átmenetet látunk az egymás melletti elbeszélés (Csehov műveinek sajátossága) és a teljes közlésképtelenség (pl. Ionesco: A kopasz énekesnő c. darabjának alapjelensége) között. Jellemző történés a nagy horderejű bejelentések komikumba fojtódása. (ARTUR: Itt nem lehet lélegzeni, járni, élni!" ELEONORA: Milyen szépen iszol, Edus!") A drámai tett helyét pedig a kártyázás tölti be (mindegy, hogy póker vagy bridzs), jellegzetes pótcselekvés, az idő múlatására. Artur eredménytelenül hadakozik ellene, de helyette ő sem tud valóban pozitív célt kitűzni: Eugeniusz bácsit az emlékiratok összeállítására noszogatja. Saját magát tekintve pedig feladatvállalása végképp nincs összhangban a képességeivel és
a lehetőségeivel. Mulatságos emberi gyarlóságai vannak, de abszolút (isteni) céllal kacérkodik: újrateremtem magukat". Slomil szájából még torzabb a szintén groteszk bejelentés: Adjátok ide az Istent, és én kísérletet csinálok belőle!" Az abszolútumnak ez a görcsös-nevetséges hajszolása juttatja el Arturt a tébolyig, Camus Caligulájára emlékeztetően. A kelet-európai dráma sajátossága, hogy az abszurd helyzetbe kerülő hős még megkísérli a cselekvést, annak értelmetlensége csak utólag válik nyilvánvalóvá (P. Müller Péter). Beckettnél például már eleve tétlenség és céltalan vegetáció uralkodik.
Az abszurd ember egyetlen dolgot tud: mindent fölemészteni, s így önmagát is elemészteni" - írja Camus.
Mrozek darabját Kerényi Grácia magyar nyelvű fordításában ismerhettük meg.

Vissza

copyright © László Zoltán 1998 - 2010
e-mail: Literatura.hu