Plutarkhosz
(46 - 120)

Az iskolában úgy tanították, és ahol egyáltalán manapság még szó esik róla, most is azt ismétlik, hogy odatartozik az ókori — görög és latin — nagy történetírók sorába. Olykor azt is hozzáteszik, hogy filozófus is volt. Valójában pedig ő maga sem tartotta magát régi tényeket kutató tudósnak, még kevésbé Platón-hoz vagy Arisztotelész-hez mérhető bölcselőnek. Az volt a véleménye, hogy tanítóféle, aki úgy akar tanítani, hogy amit élőszóval mond, vagy íróvesszővel ír, az szórakoztassa, jó esetben gyönyörködtesse is az olvasót, a tanítványt. Néha ezt meg is fordította, hogy ő olyan ember, aki szórakoztatni, mulattatni, sőt gyönyörködtetni kíván, de oly módon, hogy a szórakozó, a gyönyörködő közben tanuljon a múlt idők tényeiből, a holt bölcsek tanításaiból. Feledhetetlen történelmi életrajzai mai fogalmakkal élve történelmi kisregények, erkölcstani példázatai jellemábrázoló kísérletek, és mint ilyenek a lélektan később kialakult ágához, a karakterológiához (a jellemtanhoz) tartoznának. — Tudósként össze se lehet hasonlítani a Thukidüdész vagy Tacitus nagyságrendű múltvizsgálókkal, de kétségtelen, hogy sokkal kellemesebb őt olvasni, mint amazokat. Tehát úgy kell felidéznünk a múlt idők homályából, mint az ókor legérdekesebb és legértékesebb prózai elbeszélőjét, aki egyben — némiképpen önmulattatásul is — szenvedélyes pedagógus, aki otthonában színvonalas magániskolát is teremtett, hogy elragadja a tanulni vágyó ifjakat, velük együtt még az idősebbeket is, és mindenekelőtt saját magát.
Pedig ez a vidéki görög otthonos volt Rómában is. Az egész görög föld akkor már rég a Római Birodalom egyik leigázott tartománya volt, az értelmes görögök már nem is lázadoztak az alávetettség ellen, igyekeztek beilleszkedni a világváros politikai és gazdasági életébe. Plutarkhosz úgy tudott latinul, mint görög anyanyelvén, a nagyurak és a szellemi arisztokrácia nagyra becsülték, római polgár volt, miközben igyekezett köztudatban tartani a görög kultúrát és görög dicsőséget. Megajándékozták kitüntető hivatali rangokkal is. Ezekre ugyan büszke volt, de igyekezett hamarosan megszabadulni tőlük, mert szíve mélyéig unta a hivatali teendőket. Otthon, Delphoiban, Apollón isten legfőbb szentélyében, a művészetek szellemi központjában papi címmel tisztelték meg. Ennek örült, ámbár rég nem hitt már a gyönyörűséges hitregék isteneiben. Hiszen a Néró császár őrjöngéseinek áldozatául esett filozófus, Seneca gondolatrendszere közelebb áll az akkor még életveszélyes kereszténységhez, mint a történelemből éppen levonuló olümposziakhoz. Seneca pedig döntő jelentőségű volt a gondolkodni igyekvő római elméknek. Plutarkhosz úgy volt öntudatos görög, hogy lélekben is rómaivá vált. De úgy volt fegyelmezett római, hogy egy pillanatig se felejtette el, milyen érzelmesen szereti görög voltát. Legfőbb és mindmáig kedvelt olvasmányként fennmaradt elbeszéléssorozatában, a „Párhuzamos életrajzok”-ban úgy állít egymás mellé egy-egy görög és római történelmi alakot, hogy a rómaiaknak bizonyítsa, a görögök is vannak oly kitűnőek, mint a rómaiak; a görögöknek pedig azt bizonyítsa, hogy a rómaiakat nem kell lenézni, közöttük is akadnak olyan kiváló jellemek, mint a görögök körében.
Plutarkhosz élettörténete és pályafutása ékes bizonyítéka annak, hogy a hírhedetten vérgőzös római császárkorban is lehetett békés, sikeres életet élni, szellemi munkából is jól élni, sőt meggazdagodni is. Lehetett közkedveltnek lenni az olvasó nagyközönség körében, miközben élvezni a legfőbbek kegyét is. Aligha van író, aligha van tanító, aki ne irigyelhetné a görög khairóneiai illetőségű, római állampolgárságú Plutarkhosz életét, sikereit, maradandóságát. Hetvennégy évet élt. Ez a régebbi korok egészségügyi körülményei között igen magas kornak számított.
Jómódú család fia volt, tanulóéveit gondtalanul tölthette. Alsó iskoláit szülőhelyén, Khairóneiában végezte, a felsőbb műveltséget Athénban találta meg, ahol a híres filozófiai iskolákat látogatta. Ott szerezte filozófiai és történeti műveltségét. Ezek után utazott a Birodalom fővárosába, Rómába, ahol hamar tűnt fel érdekes írásaival és kellemes beszédével. Ellentétben a legtöbb Rómába került, más tájakról való művelt és ügyes emberekkel, egyáltalán nem vágyódott közhivatalra vagy politikai befolyást kínáló méltóságra. Írni és tanítani akart. Ezt meg is becsülték. Az is tetszett a tekintélyes embereknek, hogy az igazán veszélyes korban, Claudius, Néró, majd az egymást vérfürdők közt váltogató katonacsászárok idején milyen óvatosan él. Körülötte barátok, tisztelt ismerősök lettek áldozatai az egymást váltó rémuralmi rendszereknek, ő pedig ilyenkor inkább hazautazott a távoli, vidéki Khairóneiába. Ott tudományokat oktató főiskolát szervezett, s jó néhány tantárgyat maga tanított. Jól menő intézmény lett, nem is szorult már családi támogatásra. Nagy pénzekért tódultak hozzá a tanulni vágyók, könyveit is vásárolták Athénban is, Rómában is.

PÁRHUZAMOS ÉLETRAJZOK
CAIUS IULIUS CAESAR
(részlet)

1. Mikor Sulla magához ragadta a hatalmat, sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel nem volt képes rávenni Caesart, hogy váljék el Corneliától, az egykor egyeduralmat gyakorló Cinna lányától, ezért elkoboztatta Cornelia hozományát. Caesarnak rokoni kapcsolatai voltak Mariusszal, ezért gyűlölte Sullát. Iulia, Caesar atyai nagynénje ugyanis az idősebb Mariusnak felesége, a fiatalabb Mariusnak, Caesar unokatestvérének pedig az anyja volt. Kezdetben Sulla rengeteg embert gyilkoltatott meg, ez lekötötte minden figyelmét, s Caesarral nem ért rá törődni. Ám Caesar nem nyugodott, hanem serdülő ifjú létére papi tisztségre pályázott. Sulla ezt nyíltan nem ellenezte ugyan, de gondoskodott róla, hogy ne válasszák meg. Gondolt arra is, hogy megöleti Caesart. Ettől a szándékától egy-két tanácsadója eltérítette, mondván, hogy nem volna értelme egy serdületlen ifjút megöletni. Sulla erre azt felelte, ha eszük volna, tudhatnák, hogy ebben a gyermekben nem egy, de több Marius rejtőzik.

Mikor Caesar tudomást szerzett a dologról, hosszabb ideig szabin földön bujdosott. Közben megbetegedett, és amikor éjnek idején egyik házból egy másikba vitték, Sulla katonái, akik azon a vidéken kutattak bujdosók után, elfogták. Caesar két talentummal megvesztegette parancsnokukat, Corneliust, s az futni hagyta; Caesar nyomban tengerre szállt, és elhajózott Bithüniába Nikomédész királyhoz. Rövid itt-tartózkodás után, útban hazafelé, Pharmakussza szigete közelében kalózok fogságába esett, akik akkoriban valóságos hajóhaddal és számtalan kisebb bárkával uralkodtak a tengeren.

2. A kalózok először húsz talentum váltságdíjat követeltek Caesartól, mire ő jót nevetett, és azt mondta, nyilván nem tudják, kit ejtettek foglyul, majd önként felajánlott nekik ötven talentumot. Kísérete tagjai közül kit az egyik, kit a másik városba küldött, hogy szedjék össze a váltságdíjat, maga pedig egyetlen kísérővel és két szolgával ott maradt a vérszomjas kilikiai tengeri rablók között. Olyan fölényesen bánt velük, hogy amikor aludni kívánt, csak megüzente nekik szolgájával, hogy maradjanak csendben. Harmincnyolc napon át a legnagyobb nyugalommal vett részt minden játékukban és szórakozásukban, mintha nem is foglyuk lett volna, hanem a kalózok az ő testőrei. Közben költeményeket, szónoki beszédgyakorlatokat írt, és felolvasta nekik. Mikor kalózhallgatósága nem csodálta meg eléggé műveit, szemtől szemben műveletlen barbároknak nevezte őket, és gyakran fenyegetőzött nevetve, hogy valamennyiüket felakasztatja.

Nagyon megtetszett ez a kalózoknak, akik azt gondolták, azért beszél így, mert őszinte jellemű s még igen fiatal ember. Nemsokára megérkezett a váltságdíj Milétoszból, és mihelyt Caesar átadta a kalózoknak, elengedték. Ő azonban nyomban felfegyverzett jó néhány hajót, és ugyancsak Milétoszból elindult a kalózok ellen. Rájuk is talált a sziget közelében, és majdnem valamennyiüket foglyul ejtette. A náluk talált pénzt és rablott holmit hadizsákmányként elvette, és Pergamonban börtönbe záratta őket. Utána személyesen kereste fel Iuncust, Kisázsia kormányzóját, és azt kívánta tőle, hogy mint tartományi praetor gondoskodjék az elfogott kalózok megbüntetéséről. De a kormányzót csak a kalózok nem csekély kincse érdekelte, és egyre azt hajtogatta, hogy majd kivizsgálja az ügyet. Caesar nem törődött többet a dologgal, hanem Pergamonba ment, a foglyokat kihozatta a börtönből, és mindnyájukat keresztre feszíttette, ahogyan előre megmondta nekik; pedig ők azt hitték, Caesar csak tréfálkozik.

3. Sulla hatalma már hanyatlóban volt, és Caesart sürgették barátai, térjen haza. Ő azonban előbb Rhodosz szigetére hajózott, hogy szónoklást tanuljon Apollóniosztól, Molón fiától, a híres szónoktól. Cicero is tanítványa volt a görögnek, aki egyébként is jeles szofista és kiváló jellemű férfiú hírében állott. Caesarnak nagy tehetsége volt a politikai szónoklathoz, és gondosan művelte magát, így a politikai szónokok sorában vitathatatlanul megillette a második hely. De nem is mint szónok törekedett dicsőségre, hanem a fegyverekre támaszkodó hatalomban akarta az első helyet betölteni; és valóban: hadvezérként a legnagyobbak között tartjuk számon. Nagyságát hadjáratainak és politikai tehetségének köszönhette, és bár képességei alkalmassá tették volna rá, mégsem vált soha a legnagyobb politikai szónokká. Később, Catóról szóló és Ciceróval vitázó egyik tanulmányában kéri olvasóit, ne hasonlítsák össze a hadvezér egyszerű beszédét olyan szónokok stílusával, akiknek nemcsak természet adta képességük a szónoklás, hanem idejük is bőven van tehetségük kiművelésére.

Máthé Elek fordítása

Amikor végre Traianus került a császári székbe, helyreállt a köznyugalom, és a legfelső hatalom olyan állami rangot adott neki, amely nem járt teendőkkel, de nagy tekintélyt biztosított. Görög hazája talán ezzel versengett, amikor a delphoi templom papjának hívták meg. Felváltva élt Rómában és a görög provinciában. Traianus után a békés, kultúrapártoló Hadrianus lett a császár, s ő még magasabb címmel járó hivatalt adott a kedvelt írónak. Császárok is, tanítványok is, olvasók is megbecsülték, hogy a tülekedő korban békésen él családja körében. Még csak személyes pletykákat sem lehetett suttogni róla. Sikeres író és népszerű tanár volt és maradt mindvégig. Idősebb korában végleg visszaköltözött Khairóneiába, ott írta végső, alighanem legnépszerűbb műveit, és tanított érdeklődőket, csevegett kellemes társaságokban mindvégig.
Számos művének legalább a fele elveszett a romboló időkben, de közel fele mégis megmaradt, és az öreg korban alkotott fő mű mindmáig újra meg újra fordított, újra kiadott népszerű olvasmány nemzedékről nemzedékre. — Ezeknek a számunkra is olvasmányul szolgáló írásoknak két, egymástól jól elválasztható csoportja van. Az egyik az a történetesen megőrződött 83 kisebb-nagyobb tanulmányféle, amely élete különböző korszakaiban keletkezett. Igen különböző tárgyú, hangvételű írások ezek, amelyeket sok évszázaddal halála után gyűjtöttek össze és valaki — az egyik gyűjtő — „Moralia”-nak nevezett el. Ez azt jelentené, hogy erkölcstani tanulmányok. Ám a cím merőben téves. Igaz, van közöttük néhány erkölcstani elmélkedés is, ez a témakör mindig vonzó volt a számára. A legtöbb azonban vallási, politikai, irodalmi, régiségtani, természettudományi (köztük csillagászati) kérdésekkel foglalkozik. Stílusuk szórakoztató, gyakran anekdotákkal fűszerezett. Néha Platón dialógusainak mintájára párbeszédes formában készültek. De nem is emlékeztetnek sem a nagy filozófus komoly elmélkedéseire, sem híresen szép, választékos stílusára. Inkább csevegések fontos kérdésekről, különböző nézetek szembesítése. Az olvasó azután választhat, melyik véleménnyel ért egyet.
A fő mű azonban az élete utolsó esztendeiben létrehozott arcképsorozat. Ezeket korai esszéknek is, korai novelláknak is tekinthetjük. Ez a „Párhuzamos életrajzok” („Bioi paralelloi”). Ennek a címnek hagyományos magyar fordítása téves vagy inkább pontatlan. „Biosz” ugyanis nem életrajzot, hanem életet jelent. (Az életrajz — mint köztudomású — görögül „biographia”.) Tehát a sohase használt helyes cím „Párhuzamos életek” lenne. A sorozat összesen 21 könyv („biblion”). Mindegyik könyvben két történelmi arckép, egy görög és egy római. Nem a tulajdonságaik hasonlóak, hanem a társadalmukban, történelmükben betöltött helyük. Ez az összesen tehát 42 mű nem tudományos értelemben vett történelem, hanem történelmi kisregény, jellemrajz, korábrázolás. Még a mitológiai időkben kezdődik a görög Thészeusz és a római Romulus párhuzamba állításával. Majd ezek után törvényhozók, államférfiak, hadvezérek a rég múlt időktől az akkori közelmúltig. Lehet és szoktak vitatkozni az ókor fennmaradt remekműveinek értékéről. Van magasztosabb, van szebb, van bölcsebb írásmű, vannak örökké példaszerű versek és drámák, vannak hitelesebb történetelemzések, de kockázat nélkül állíthatja, aki végigolvasta Plutarkhosz fő művét, azt a „Párhuzamos életrajzok”-nak fordított történetsorozatot, hogy ennél érdekesebb, szórakoztatóbb, máig is friss olvasmányt az egész ókori kincsből nemigen lehet találni. Homérosz, Vergilius sokkal nagyobb epikus, Szophoklész tragédiái sokkal költőibbek, Hérodotosz és Thukidüdész, utánuk a latin Livius és Tacitus sokkal nagyobb történész. Mégis az egész ókorból aligha van valaki is, akit úgy lehetne ma is „bestsellerként” kiadni, mint ezt a kellemes író-tanítót, Plutarkhoszt.
Hegedűs Géza

Vissza

Plutarkhosz(46 - 120)

Plutarkhosz
(46 - 120)