A VÍZÖZÖN

görög mítosz

Van olyan mítosz is, amely szerint a Föld az olymposi istenek ellen lázadó gigászok kiömlő véréből sarjasztotta az első embereket. Ez a fajta is istentelen és erőszakos volt, akárcsak maguk a gigászok, meglátszott rajtuk, hogy vérből sarjadtak. Látta bűneiket Zeus az Olymposról, szörnyű haragjában összehívta az istenek gyűlését és kihirdette köztük, hogy elpusztítja az embereket. Voltak, akik helyeselték Zeus szavait s még ösztökélték is haragját, mégis sajnálták az emberi nem teljes pusztulását, és aggódva kérdezték : mivé lesz a föld, ha magára marad, s ki fog az ő oltáraikra tömjént hozni? Vagy a pusztító vadaknak akarja átadni az egész földkerekséget? De az istenek királya leintette az aggodalmaskodó kérdéseket avval, hogy már az ő gondja a többi, és új sarjadékot ígért, csodálatos eredetből, mely már nem lesz hasonló az első emberek fajtájához. S már-már el is szórta volna villámait a földre, de félt, hogy annyi tűztől még a szent aether is lángra kap, és a hatalmas világtengely elég. Eszébe jutott a végzet szava is, hogy eljő majd az idő, mikor a tenger, mikor a föld és az ég királyi palotája tüzet fog és lobogva ég, és a világ mesteri építménye leroskad. Félreteszi a kyklópsok kezétől készített fegyvereket és a büntetés ellenkező nemét választja, azt, hogy minden világtáj felől esőt bocsátva alá, a halandó fajtát a hullámokba fojtja. Az északi szelet elzárta Aiolosnak, a szelek királyának barlangjába s vele együtt a többi szelet is, ami csak szétszórja az összegyűjtött felhőket, és kibocsátja Notost, az esőt hozó déli szelet. Nedves szárnnyal repül ki a Notos, szuroksötétségbe takarva vésztjósló arcát, szakálla felhőktől nehéz, fehér hajáról ömlik a víz, homlokán ködök ülnek, tollai harmatosak, keble is, és amint széles kezével a lecsüngő feIhóket facsarja, recsegés-ropogás támad, és a felhőkbe zárt eső zuhog alá az égből. Héra hírnöke, a tarka színekbe öltözött Iris , összeszedi a vizet mindenünnen, s viszi, hogy a felhőket táplálja vele. Leteríti a víz a vetést, amitől annyit remélt a földműves, odalett, és a hosszú esztendő minden fáradsága kárba megy. Nem is elégedett meg az éggel, saját hatalmával Zeus. Segédcsapatokkal: habjaival áll melléje kék színű testvére. Összehívta Poseidón a folyamokat, s mikor ezek beléptek királyuk palotájába, így szólt hozzájuk : - Nincs idő most hosszú biztató beszédre, öntsétek ki minden erőtöket, így kell lenni, nyissátok ki tárházaitokat, s a gátat letépve, engedjétek szabadjára folyástokat! Így hangzott a parancs, a folyamok elhagyták ismét királyuk palotáját, forrásaik száját kitágították és fékevesztett futással hömpölyögtek a tengerekbe. Maga Poseidón háromágú szigonyával a földet bökte meg, az megrázkódott és rengésével szabaddá tette a vizek útját. Medrükből kilépve futottak a folyók a nyílt mezőkön, s a vetésekkel együtt kicsavart fákat, barmokat, embereket, leszakított tetőket, szentélyeket ragadtak tova oltáraikkal. Ha pedig megmaradt egy-egy ház, és ellen tudott állni ekkora pusztulásnak, anélkül, hogy összeomlott volna, a túlnőtt habok mégis betakarták, s még a tornyok is eltűntek az ár alatt. Már nem volt különbség tenger és föld között, minden egy víztükör volt, és partja nem volt ennek a tükörnek. Az emberek menekültek, egyik magasabb dombot keresett, a másik esónakba ült és evezőt forgat ott, ahol a minap még szántott. Ez a vetés fölött, vagy elmerült háza oromzata fölött hajózik, amaz halat fogdos a szilfa tetején. Megesik, hogy zöldellő réten vetik ki a horgonyt, vagy a szőlőhegyet horzsolja maga alatt a görbe hajógerinc. És ahol az imént még kecses gödölyék szakították a füvet, most ormótlan fókák hevertetik testüket. Csodálkozva nézik a víz alatt a berkeket, a városokat, a házakat Néreus leányai, s az erdőket ellepik a delfinek, a magas ágakba ütköznek és meginognak alattuk a tölgyfák. Ott úszik a farkas a juhok között, viszi az áradat a sárga oroszlánokat, viszi a tigriseket, s nem használ villámereje a vadkannak, sem pedig gyors lába az elsodort szarvasnak. Sokáig keresve egy darab szárazat, ahol megpihenhet, ellankadt szárnyakkal hull a tengerbe a kósza madár. Elborította már a halmokat is a tenger féktelen szabadsága, s új habok verdesték a hegycsúcsokat. Az emberek legnagyobb részét az ár ragadta magával, és akiket az ár megkímélt, azokat élelem fogytán a hosszú éhezés pusztította.

További információk a témáról és minden egyébről:

 

 

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu