1873. szeptember 8-án született a Mayenne megyei Láváiban; ősei breton kőmívesek voltak, de az ő apja már vigéckedett. Tizenöt éves korában került a rennes-i gimnáziumba, s a félénk, de vadul pajkos diáknak Hébert úr, a fizikatanár lett a céltáblája (ő az Übü- figura magja). Mellesleg kitűnő növendéknek bizonyult. Már tizenkét éves korában virtuóz módon verselt, Hugo és Gautier nyomdokain szakmányban gyártva a verses bohózatokat. 1891-ben a párizsi IV. Henrik líceumban Léon-Paul Fargue osztálytársa és Bergson tanítványa lett. Csakhamar kapcsolatba került a szimbolistákkal, de ő nem az elégikus, mélabúsan maradi, hanem a nyelvi leleményekkel, a polgárpukkasztó kísérletekkel kacérkodó újító szárny felé kacsingatott. Csodálattal adózott Mallarmé-nak, eljárt a nevezetes keddi összejöveteleire és buzgó munkatársa lett a szimbolisták vezető folyóiratának, a Mercure de France-nak, majd a Revue Blanche-nak.
1894-ben önálló verskötettel jelentkezik, de csak 1896-ban válik ismertté, amikor az Übü király bemutatója olyan parázs botrányt vált ki, mint hajdan az Hernani-é. A tájékozatlan közönség évtizedeken át csak mint a diákcsínyekből lepárolt rémbohózat szerzőjét ismerte, holott nagyon tevékenyen dolgozott, egyre elhatalmasodó szeszfogyasztása ellenére is bőségesen ontotta tudós vagy humoros cikkeit, filoszkodó dolgozatait, antik, keleti, okkult vagy címertani célzásokkal megtűzdelt, ál- és felhangok látszólagos diszharmóniájával, jelképek és allegóriák, szójátékok és tudálékos kifejezések buján burjánzó szövevényével csillogó vagy éppen terhes regényeit és színműveit. Kenyérkereseti okokból írt azonban szövegkönyveket is buffo-operettekhez, s arra is jutott ideje, hogy Coleridge, Stevenson meg Grabbe műveiből fordítson, írásainak nem csekély része csak halála után jelent meg, mert nem nagyon akadt kiadó az elvontan sejtelmes, s olykor vaskosan parázna, rabelais-i vénájú, nehezen érthető műveire, melyek közül a legdúsabb a szintén posztumusz A patafizikus Faustroll doktor tettei és nézetei (1911) című; a világirodalomban páratlan könyv, amelynek hőse, az elfajult, elmanósított Faust, aki hatvannyolc éves korában született, s egész életében megmaradt ilyen korúnak, és aki világ körüli csónakútra indul a - szárazföldön. Ebbe az „új-tudományos regénybe", amelybe Jarry beleszőtte a századvégi kutatások természettani, mennyiségtani és csillagászati újdonságait, úgyhogy a mű tulajdonképpen Pantagruel, Telemakhosz, Gulliver és Candide nyomdokain kiagyalt képzeletbéli utazás a jelképek tekervényes útjain, de egyúttal stílusparódia is, mert Faustroll valójában a művészet szigeteit látogatja meg, és fantasztikus Odüsszeiája mellesleg „így írtok ti" is.
1907. november i-én halt meg. A gümőkóros eredetű agyhártyagyulladásban elhunyt írót olyan hírességek kísérték utolsó útjára a Párizs déli peremén fekvő Bagneux városka temetőjébe, mint Valéry, Mirbeau, Renard, Léautaud. S bár Alfréd Vallette, a Mercure de Francé főszerkesztője, öt évre előre kifizette a sírhelyet, később nem újították fel idejében a bérletet. Az übüi, sőt kafkai végzet jelképes beteljesedésével, földi maradványait kihantolták, és közös sírba dobták; de hogy az akasztófahumor is elnyerje illő jutalmát, a biciklisportot szerfelett kedvelő szerző sírjába egy kerékpárbajnok tetemét helyezték...
Jarry A lengyelek című diákbohózatból lassan átgyúrt Übü király botrányos (de sok sikerrel is felérő...) bukása után még sokáig toldozta-foldozta alakítgatta Übü-it. Írt egy Agancsos Übü-t, felléptette a potrohos pojácát különféle időszerű jelenetekben, amelyeket Übü-almanach-jában közölt, készített egy két felvonásos báb-változatot az Übü király-ból, de a ciklus maradandó két darabja mégis a „Király" meg a „Rabszolga" (a szerző valójában ezt a címet akarta adni A láncra vert Übü-nek).
Az Übü király eredetileg a közösen készített rennes-i diákbohózatok bábszínházi változata volt, s maga az Übü (Ubu) név is csak 1891-ben, már Párizsban, a Jarry lakásán Fargue-gal közösen rendezett bábelőadásokon jelenik meg, mint a hajdani Hébert prof különb-különb torzuláson átment nevének végső változata (Hébert, Heb, Eb, Ub, Ubu). A szophoklészi című, shakespeare-i cselekményű, rabelais-i nyelvezetű diáktréfából világirodalmi rangra emelt rémbohózat darabossága és göcsörtössége ellenére valóságos „anyadráma" lett, amely a mai magyarázók szerint méhében hordta a későbbi szürrealista és az Artaud-féle kegyetlen színházat, továbbá a későbbi avantgárdét, illetve absztrakt drámát. Martin Esslin szerint egyre nagyobb befolyása van az elvont színházi törekvésekre, éspedig azért, mert szokatlan vegyüléke a tiszta színháznak, a bohóckodásnak, a nonszensznek és a mítosznak. A jeles irodalomtörténész ezt a növekvő hatást a történelmi helyzet alakulásával indokolja: ami 1896-ban túlzottnak rémlett, az, sajnos, profetikusán igaznak bizonyult. A megbokrosodott és felgyorsult História olyan bősz Übüket produkált, akikhez képest Jarry torzonborz kamasz suttyója, minden cudar és goromba kivagyisága ellenére is, csak kedélyes kismiska.
A századvégi ősbemutató kora sem volt persze az a boldog békeidő, amiről az emberek utólag oly szívesen álmodoznak. A kommünt vérbe fojtó, a gépesítés és gyarmatosítás lépcsőjén felhágó III. Köztársaság ugyan már berendezkedett a belle époque bársonyosan budoáros, kurtizános korában, de Boulanger tábornok korai fasisztaszerű kalandja, a fourmies-i vérfürdő, a Panama-botrány, az anarchista merényletek véres sorozata és a bemutató előtt két évvel kipattant Dreyfus-ügy elég erősen tépázta-rázta az 1895-ben mindössze egyetlen parlamenti szavazattal elfogadott Respublikát. Ami pedig a szellemi életet illeti, alig tört fel Antoine életmásoló naturalizmusa, máris megindult a szépségszomjas ellenerjedés. Verlaine és Mallarmé „hazugságnak" bélyegezte a Szabad Színház parlagiságát, szűk és sivár „életszeleteit". Az ő támogatásukkal alakult meg Paul Fort Művész Színháza, majd Lugné-Poe, Mallarmé Condorcet-líceumi tanítványa, otthagyta Antoine-t, akinek a segédrendezője volt, és 1893-ban megalakította a saját műhelyét, ahol a nevezetes és botrányos Übü-bemutató három év múlva zajlott le, soksok nehézség, halogatás, pénzügyi és műszaki probléma félmegoldása után. Az 1896 tavaszán folyóiratban, nyarán pedig könyv alakban megjelent drámát kitartó szerzője mindenáron színre akarta vinni. A bemutatóért hajlandónak bizonyult sok áldozatra; még arra is, hogy éhbérért beálljon titkárkodni Lugné-Poe igazgató mellé (sőt olykor színészkedni: a Peer Gynt-ben például az egyik trolit alakította, aminek Faustroll neve köszönhető...). A próbák sem voltak konfliktusmentesek. A rendező később megírta: „Jarry gyötrő lángesze ezer nehézséget támasztott." A szerző ugyanis határozott színpadi elveket vallott: száműzni kívánt minden színpadiasságot, végsőkig csupasz, eszményi stilizáltságot hirdetett, amely persze csak részben valósulhatott meg. Jarrynak menet közben engednie kellett a negyvennyolcból. Az előadás előtt maga a szerző szólt a közönséghez: „Önök Übü papában olyan célzást láthatnak, amilyent akarnak, vagy csak egyszerű bábfigurát, akit egy tanáráról mintázott tanítványa, s aki a világ minden groteszkségét képviselte a diák szemében", s azzal fejezte be, hogy „a cselekmény Lengyelországban, vagyis Sehol játszódik" (játékos etimológiája szerint a Lengyelországot jelentő Pologne francia szóban a po képző a görög nov, azaz „valahol", a -logne pedig a lóin, vagyis a „távoli" elferdülése). „Rengeteg reklámok előzték meg az Übü király előadását a párizsi sajtóban" - írta némi túlzással a Pesti Napló december 21-én a bemutatóról szóló tudósításában. A Magyar Hírlap levelezője pedig december 16-án ezt írta: „... a darabról ... heteken keresztül csodadolgokat beszéltek." Louis Dumur, aki ugyanez évben Az ember tragédiája francia fordításához írt dicsőítő előszót, a könyv alakban megjelent drámáról így áradozott: „Übü torz összefoglalása mindannak az aljasságnak, hitványságnak és undorító pipogyaságnak, amit a társadalomban élő emberi állat magában rejt." A bemutató után a bírálók éppúgy két pártra szakadtak, mint a közönség azon a két viharos estén (akkor ugyanis mindössze kétszer került színre: a főpróbán és a premieren). Catulle Mendés, Théophile Gautier veje, Henri Barbusse apósa, a finom tollú parnasszista költő és avatott színikritikus, így vette védelmébe: „... megszületett egy típus, amelyet egy még szinte gyermekkorban lévő ember rendkívüli és goromba képzelete teremtett. Übü papa létezik... Macbeth óriási, szennyes paródiája ez, meg Napóleoné ... s immár örökre, feledhetetlenül létezik. Többé nem fogtok megszabadulni tőle, kísérteni fog benneteket." Hasonlóképp nyilatkozott Henry Bauer, Dumas fattyú fia, a Figaro kritikusa, ki hajdan Új-Kaledóniában együtt raboskodott Louise Michellel, és aki Jarry-pártisága miatt nemsokára elvesztette az állását a nagypolgári napilapnál: „Ebből a különlegesen lenyűgöző hatalmas Übü-alakból a rombolás szele fúj, annak a mai ifjúságnak az ihlete, mely ledönti a hagyományos tekintélyt és az évszázados előítéletet. És a típus meg fog maradni." Ezt a maradandóságot a jobboldali sajtó kétségbe vonta. A Gaulois a színház „fertőtlenítését" követelte, a konzervatív Patrie bírálója pedig ezt írta: „Remélem, többé nem hallunk Alfréd Jarry úr paprikajancsi bohózatáról..."
Tévedett. Nem neki, hanem Mendésnek, Mallarménak, Bauer-nek, Valérynek, Gide-nek, Fernand Greghnek, Yeats-nek lett igaza: az Übü-kő, amelyet Jarry a botrányos bemutatón az irodalom roppant tengerébe dobott, olyan hullámokat vert, melyek - a természet törvényét meghazudtolva - nem simultak el, hanem mind magasabbra csaptak. A „páratlan és merész színpadi szatíra" (Bölöni) a két árva 1896-os előadás után lassan meghódította a világszínpadot, és a dohos potrohú, körtekobakú Übü papa, mint a polgári agyalágyultság riasztó típusa, s mint az anarchikus lázadás böfögve-köpködve-szaharva bugyborékoló és fröcskölő hangtölcsére, óriási hatást tett az egész későbbi francia és világirodalomra, a világháborús vérzivatarok és a fasiszta diktatúrák történelmi segedelmével. Apollinaire a Jarry-féle „szellemi tivornyát" a reneszánsz „utolsó fennkölt kicsapongásának" mondta; Breton - a szokásos túlzással -így áradozott: „übüért, ezért a csodálatos teremtésért, odaadnám az egész Shakespeare-t és az egész Rabelais-t." A bűzös bendőjű, tökfejű Übü már évtizedek óta bevonult a modern mitológiába. A francia lapok az ubuesque (übüi) jelzőt naponta használják az öntelt potentátokra vagy a felkapaszkodott urakra. A legnagyobb rendezők viszik színre (Vilar, Barrault, Wilson) a nehezen indult tragikomédiát, amelyet 1945 előtt csak 1908-ban, 1922-ben és 1934-ben újítottak fel. Külföldön még később futott be, de ma már világszerte játsszák. Londonban 1951-ben mutatták be, Prágában 1964-ben, egy belgrádi társulat Budapesten is vendégszerepelt vele, nemrég az Egyesült Államokban játszotta a kansasi egyetemi kísérleti színháza. Koppenhágában bábegyüttes tűzte műsorára, és a végső megdicsőülést is elérte: Indianapolisban kiadták... képregény formájában. Thornton Wilder egyébként már 1953-ban ezt írta: „Ügy vélem, hogy Alfred Jarry Übü király-a ... mutatja az utat a jövőbe."
A hazai behatolás világviszonylatban is az egyik legnehezebbnek bizonyult. Körülményes lenne kifejteni, miért. Tény, hogy sem a Ferenc József-i Magyarország ál-gemütlich hangulata, sem a Horthy-korszak kényes légköre nem kedvezett a műnek, amely csak 1966-ban, hetven évvel az eredeti megjelenés után került könyvforgalomba, majd a főiskolások 1968-as bemutatója után a tatabányai Bányász Színpad játszotta évekig egy erősen átdolgozott változatát, míg végre, immár nyolcvan esztendő elteltével, Pécsett méltóan hű és egyúttal merészen új szellemű magyar ősbemutatóra került sor, Paál István jóvoltából.

Három évvel az Übü király bemutatója után, 1899 szeptemberében szerzőnk újabb drámát fejez be, melynek A láncra vert Übü lett a végső címe. 1900-ban jelent meg a Revue Blanche kiadásában, de csak három évtized múltán vitték először színre. Az első inkább a múlt, a hűbéri rendszer, illetve általában a politikai zsarnokság torzképe volt (bár e némileg leegyszerűsített értelmezés ellen maga Jarry tiltakozott, s az örök emberi kegyetlenség, nagyképűség, fennhéjázás és ostobaság, sőt anarchia kigúnyolásáról beszélt), ez a mű pedig a polgári demokrácia vérfagyasztó karikatúrája - nem kisebb ember mutatott rá, mint Benjámin Crémieux, a Buchenwaldban elpusztult kitűnő esszéíró, a francia PEN elnöke: „Lehetetlen bosszúszomjasabb szatírát írni a polgári individualizmusról."
Kevés példa van a világirodalomban két olyan tökéletesen egymásba illeszthető, de egymással homlokegyenest ellenkező cselekményű s végső sorban mégis ugyanolyan kicsengésű drámára, mint az Übü király és homorú változata vagy tükörképe, A láncra vert Übü. A szereplőgárda, a cselekmény, a dramaturgia szinte tökéletesen „pásszol", s mi több: a második darab párbeszéde is pompásan ráfelel, illetve rárímel az első nyelvezetére - olyannyira, hogy a strukturalista nyelvészek és a szemiológia buzgó művelői kéjesen csemegézve csámcsognak rajta. A királykodás kegyetlen kalandjaiból kiábrándult Übü itt az ellenkező végletbe esik, szadista zsarnokvágyait mazochista szolgaszellemre váltva, rabláncokat óhajt magára rakatni. Mindent megtesz, hogy fegyenc legyen egy olyan világban, amely tulajdonképpen a polgári demokrácia karikatúrája. Immár nem valami konkurrens királyságot akar meghódítani, hanem a teljes társadalmi tagadás szellemében még - amint a mottó oly velősen megfogalmazta - a romokat is le kívánja rombolni. Az Übü király bemutatója óta eltelt három év alatt Franciaországot egyre jobban megremegtette az anarchista lázadás, amelynek egyik szakkifejezése (libertaire) a darabban fel is bukkan. Közéleti személyiségek, bírák estek áldozatul, sőt még egy köztársasági elnököt is megöltek, és bombát dobtak a képviselőházba. Recsegett-ropogott a III. Köztársaság nehezen összetákolt épülete. A dolgozó tömegek egyre jobban kiábrándultak a száz esztendővel azelőtt diadalra jutott polgári szabadságeszményből. Ezt gúnyolja-ostorozza szerzőnk is, alapvetően játékos és az ellentétek patafizikusan egymásba folyó egységét megjátszó szellemével, amely felállítja a szabadság = rabszolgaság egyenletet. (Három évvel később, egy 1903-35 cikkében így fakadt ki: „Francia köztársaság: szabadság, egyenlőség, testvériség. Vagyis Szabadság a legerősebbnek, hogy alárendeltjeire ráerőszakolja testvéri, egyenlő és szabad elveit.")
Jarry nem lenne francia, ha nem aknázná ki az igazságszolgáltatás visszásságaiból kínálkozó szatirikus lehetőségeket, mint kiváló elődei, Rabelais, Beaumarchais és mint híres kortársa, Anatole Francé. Az önmaga ellen vádbeszédet tartó, önnön elítéléséért hadakozó Übü fiskálisi fifikával igyekszik bebizonyítani - akár Crainque-bille! -, hogy az adott társadalomban csak a börtön nyújthat igazi létbizonyosságot. Übü nagy vádmonológja a III. felvonás 2. jelenetében remek leleplező erővel kardoskodik a fegyencsors mellett, és a nyaktilót is csak azért utasítja el, mert egy megfelelő méretű guillotine készítése túlságosan sokba kerülne.
Nem kevesebb szerencsével gúnyolja a francia antimilitarista hagyományok szellemében azt a hadsereget, amelynek ostobán elnyomó, az igazságot sárba tipró szellemét akkor éppen a Dreyfus-ügy illusztrálta. A „vak fegyelmezetlenséggel" operáló antinómiás okoskodás itt is ragyogóan mulatságos alkalmakat nyújt a szerzőnek a visszájára fordított katonai módszerek ecsetelésével.
Van azonban egy másik, rejtett vonása is ennek a tragikomédia- nak. Éspedig az, hogy a kihívó, rabságkövetelő szavak mögött a szerző szorongása sejlik: nem tud belenyugodni a kudarcba, a meg nem értésbe, s ha nem lehet szabad, vagyis, ha nem alkothat kedve szerint egy olyan irodalmi közegben, ahol Bourget, Barrés, Hervieu uralkodik, inkább a társadalomból-irodalomból való számkivetettséget vállalja, méghozzá büszkén, öntudatosan. Innen ered e második Übü-dráma mélyebb, modernebb felhangja, hiszen a királykodó Übü Sancho Panzát és Falstaffot idézte, ez a második Übü, ez a nyomorult, trón- és reményvesztett csőlakó pedig már-már Beckett „ellenhőseinek" az árnyékát veti előre.
A láncra vert Übü-re az 1937-05 Világkiállítás alkalmával Marcel Jean, szürrealista festő és író (tíz évig Budapesten dolgozott) hívta fel Sylvain Itkine tehetséges orosz származású rendező figyelmét, aki a Comédie des Champs-Élysées színpadán mutatta be a darabot, Max Ernst kollázsszerű díszleteivel. Mindössze ötször játszották egy kis Jarry-dramolett (A szeretett tárgy) kíséretében, amelyhez a magyar származású O'Brady (valójában Bródy) szerzett zenét, és amelynek díszletét Jean Eiffel készítette. Az ez alkalomra nyomtatott díszes műsorfüzetet Picasso, Miró, Magritte, Tanguy és több más neves művész illusztrálta. Itkine a háború alatt ellenállóvá lett, és a Gestapo halálra kínozta. A láncra vert Übü-t azonban mindmáig nem fedezték fel igazában, bár Jean-Claude Averty, a boszorkányosán ügyes francia tévérendező jóvoltából milliók láthatták. Most végre Brook a párizsi Bouffes du Nord Színházban az Übü király mellé helyezte, méltán.

Bajomi Lázár Endre

Vissza

copyright © László Zoltán 2009 - 2012
e-mail: Literatura.hu